Farkas Wellmann Endre
Lucius Domitius lázbeszéde
Válogatott és új versek
ELŐRETOLT HELYŐRSÉG KÖNYVEK
A sorozatot szerkeszti
Orbán János Dénes
Erdélyi Híradó Kiadó
Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy
Kolozsvár
Ráció Kiadó
Budapest
2009
AZ ANNA-ÉRZÉS
kezdetben vala a textus, a teremtés egyben,
mondanám, hogy én és te, s amelyben
szebb hitünkre feszült kétes önkény
fölöttünk s fölötte pisla csillagoknak:
hatalmasabb, mert földi az a törvény
Ballada torzó
Melyben tizennyolcadik évét ünnepelné,
és egyben elmeséli a kísértések értelmét
egy váradi lánynak
merénylet volt, úgy tűnik,
mennyországok árulása létezésem
már csak megszokni maradt, mit jelent,
hogyan kellett volna élnem,
sem miértek, sem mértékek
nem kísértenek, de néhanap még
feltámad bennem az angyal,
bár nem tudom, ki miért teremtett,
és mért nem tartozom érte hódolattal.
még akkor, akkor angyal voltam,
mosolygó, szőke srác, bizony
aztán veled is találkoztam,
de sokan vagy – nem szeretlek,
ne haragudj, furcsa egy iszony.
gondoltam, megkeresem istent
egyszer egy délután, de egyedül
maradtam akkor is, ő sem
jelent meg a találkán.
kéz írja még és elmotyogja száj,
van, nincs vagy volna még
földi vagy égi ismeretlen táj,
netán egy gesztus, vagy gondolat,
vagy volna még, ki úgy simogat
– motyogja száj és leírja kéz,
de kísért a gondolat a pont után,
kinagyított képem a világ oldalán.
így, mindenki kiszúrt velem,
óriás kagylóhéjban alszom,
önmagamnak így lettem istenem,
így adatott önmagammá lennem
(és ítélkezni a halálokon),
szeretem a közhelyeket, látod,
bennük emlékezem léted, valóságot,
s nem szeretném, ha szeretnének,
és nem leszek soha jó neked, testvérnek.
öreg vagyok és fázom télen,
van még tollam és papírom,
éhes vagyok, rossz, hogy nincsen pénzem
rossz, hogy nem tudom, mi a szemérem,
és jó volna, ha lenne autóm,
nem várok tavaszt, nekem jó így,
nem mondom azt sem: rossz a világ,
magam vagyok, szeretek semmit,
utazgatok sok millió éjszakát.
kéz írja még, száj még elmotyogja,
értelmetlen szólamok neszeznek,
erdőben nő, szuszog még akasztófa,
felnő vállamra keresztnek,
látod, Villon, öreg barátom,
elhagytak régen a kegyelmek,
mi értelme volt, vagy volna még,
tudom már mi tejben a légy,
és életem idegen, tejfehér álom.
Ajánlás
herceg, ne keress értelmet Nekeresden
mondom tizennyolc év után
öreg vagyok, nem lett barátom isten
éhes vagyok, nem lesz soha pénzem
csak millió átvert éjszakám
nem szeretek és nem szeretnek
elhagytak régen a kegyelmek
értelme volt-e vagy még volna
kéz még írja és száj még elmotyogja
Karácsony ’96
az asztalon vizes fenyőfaág.
ilyenkor már a lélek is kihűl.
?őrnagy úr, biztos ennyi volt?
?ezt parancsolja ünnepül?
A lelkiismeret aluljárói
Kali Andreának
I. Nyitány
a nő rádtestált szerelme beérik
új ölelésben folyton rád gyúl a paplan
dicshimnusszá torzult szerenádok
szerelmeink lángja az agyban
II. A nő a szemgolyóban
csarnokvízben megmossa lábát
és bőrből készült repülővel
átutazza a tudat szivárványát
míg tarkója alatt egy madár
tétován repdes vagy alszik
szíve elvénül a változásban
ő üveglapokkal takarózik
a szilánkok átszúrják szemét
fejéből lassan folyni készül
szabadság fordítva fojtott vágya
megalkuvásban fölfénylik este
csomókba összegyűlt, izzadt ágya
igen, az érintések ama bizonyos
pincefalán, ahol már csak távolságok
ahol már csak igeragozás
ahol már isten sincsen
pincenyirokban, mondom pincemélyben
átfoghatatlan a várakozás
naponta nézlek így, angyalom.
szerelmem titka, égi lom,
szavaimból kinövő nyárfa,
kit ültettem ügyetlen nyárba,
kis felhőkbe ojtott oltalom,
szerelmem titka, égi lom.
III. Szonett. Az érdem harmadik oldaláról
naponta várlak így, én, a báva
és te nem vagy sehol se, kincsem
szeretni kevés vagyok, ölni gyáva
üres a lét nélküled, üres minden
felnő a pusztulás bennünk, egyetlen hajnalon
vonatok járnak át: hoznak, visznek
fény törik fel, lángol őszes hajadon
míg szerelmét suttogja kút a víznek
nem tudni már, hogyan volna illő
illanó létedet újra, újra kinyomozni
ahogy versekbe összefűz az idő
és megtanít maradni, nem-maradni
mégis. mégis óriás-nagyra nősz
mint fakéregben a meleg ősz.
IV. Tükör
megbicsaklik szemünk álmok állomásán
mosolyunkból az idő foga villan
szeretettől sárga már a szánk
gyertya helyett értünk ég a villany
V. Miért nem ég a villany az aluljáróban?
szivárvány átizzott üstökét,
jó hercegek bíborpalástját,
lágy-ölelőn hiába fontuk,
csavartuk magunkra,
szétfeslett szerelmünk félelmekben,
hitünk kifáradt kitalált istenekben,
aluljárókban csak fetrengünk, jajgatunk.
szemérmes ikon: anyák kiszáradt méhe.
tükör, hogy legutóbb megnézhesd magad,
őszes hajszálak nőnek ki a hanton,
szemekre visszfény, fülekbe sár ragad.
torzonborz a lét, mint a csecsemő,
és friss halottaknak türkiz arca.
VI. Sóher sorok
termékeny éjszakát ígértél, kedves
magomnak teret, melegágyat
a hullák mély csendjét ígérted
belterjes lelki bordélyházat
jő a szél s elfújja betűim
szavaimat s a pálmafákat
az űrben meztelen eldobja magát
a nő és szerelme szerteárad
szép szavakban összeér a lét
már gerendák ülnek meg a szájban
az agy – csak úgy – tudattá roppan össze
szú rágja át a gerendákat
VII. Bella
iszonyú tavaszok sodornak el
hát, ezt sincs aki megbocsássa
visszhang voltál, kegyetlen földi jel
isten, vagy tán csak annak mása
VIII. De l’action gratuite
megható ez a csend –
éveim létközelben
milyen régóta már
nem érdemes szólni se róla
nehéz kövei szinte eltemetnek
látod, ezek a szavak, itt,
kényszerű képtelenséggel
vádolón keresnek engem
hány éve már, a jövő idő
megélt jelenében, istenem
apró kirakat-tüzek, az üveg
mögötti semmi lángra gyúl –
hány éve már azonos
sötétek éjféli órái, a
vásárolt hedoné ritmusa
csiklók és öklök szépen
sorjázó összefüggései,
látod, ezek a szavak, itt,
megítélnek téged, ezek a
profán susmusok, zörejek
kőkeményen, szárazan, ércesen
vergődnek, itt, miköztünk
hatalmas halállal büntetvén
a szkizoid közerkölcsöt, istenem
a vásárolt hedoné végül is
milyen régóta már szavakban
éli létem, látod, ezek a
szavak itt a tévelygésben,
ördögi megalkuvásban, táncban
hason fekve a kozmosz köldökén
hány éve már az időtlenség
kiszikkadt emlőit harapva
anyátlanul növök a köz tején
sokdimenziós halállal enyelgek
istenem, hány éve már,
naponta háromszor élek
számvetéssel, konstans módon
a történések nulladik hatványán
látod, ezek a szavak, itt
a legfelső trónuson,
önelégültségem magas fokán
látod, rám találnak. görcsösen
szorítanálak magamhoz, lerágnám
húsodat, kutyamód, és csontjaidon
gyönyörködve ódát írnék az irgalomhoz.
és te nem értenéd.
folytonos miértek áldozatai vagyunk
hány éve már
magyarázatok nélkül élek
látod, ezek a szavak, itt
a legfelső trónuson
önelégültségem magas fokán,
látod, magamra hagynak.
IX. Andrea
mint aki a rosszat már ismeri
s a jót többé nem kívánja
úgy vagyok melletted angyalom
szerelmed kriptájába zárva.
Le prologue d’un étrange amour
mikor lakatlan ház a lélek
tévhitekben magányban fázol
felégetett út már a múlt
visszanézel a látomásból
arcod eltűnik repkények szívéből
– rossz hátizsák a sarokba vetve
ennyi marad meztelen lesz a lét
a bolygó űrben elkeverve
(a száj csak remeg, röhejre, csókra készen,
a kéz csak táncol, látod, verset ír,
angyalból nem beszélt ördög még ekképpen,
bár érzem fényed, nem csak elvakít:
ahogyan szóltál, az volt nevem…
árvád vagyok, sebekben forgó,
kavargok fázós vége-nincs telekben,
hajolj fölém már, lepj el mint a porhó)
Felszívódsz egyszer te is
felszívódsz egyszer te is, eltűnsz.
oldódsz a csillagokban. ahogy félre-
értett ragyogásod, mint inged tiszta
gyolcsa. minden lépésed elsodor,
szétszór a térbe; keresed magad, de
évről évre visszafog, elragad
egy régvolt éned érverése,
egy másik villanás, egy eljövő,
egy régi tagadás, már-már eltűnő,
behasadt szájpadlás és kő a
nyelv alatt; valami hiányzik.
valami elmaradt. aludj még.
majd megkereslek. majd az ég.
s a levegő. majd valami egy
lesz. egy ház. egy szerető.
ragyogsz majd, mint a képletek.
melléd fekszem, majd felkelek.
felejtesz akkor ragyogással álmot.
ahogyan csillagod, magad visszavárod.
a halálok mögött ellobogsz te is.
Ajánlás a vágyhoz
gyönge hagyaték amolyan privát ez
férceltem össze én a süldő vátesz
míg tanulgattam hogy sok görény s erény
mire képes e fonnyadt földtekén
élni gyenge lettem és írni csak serény
már magaménak tudom a talpalatnyi telket
mely kül volt ugyan s prédául női lelket
szép számban ontott engem elveszendő
most bensőm sivatag s jómagam esendő
és nem tudom hogy többre mire telhet
a vágy maradt mit visszakézből éltem
mely rég annyi szóvirágot fakasztott
teremtek újra most menedéknek kasztot
hogy maradékaim végképpen megóvja
most add a lelked karcsú váza újra
a létezést is hátha majd kibírom
bár nem tudom hogy asszonyom ki kúrja
míg kis poémám tenéked megírom
a többit pedig (most nincsen róla szó)
ajánlom néked nyájas olvasó
azt ami a létben feltétlen közös
legyen az élmény s vágyunk többszörös
Lázgörbe. Reggel isten
ma megint lakhatatlan volt a reggel
névtelen ám isten-lakta fények.
fanyar és réveteg az elme
kávéban már nem üdvözül a lélek.
sorskereszt nem. csak csikkek. hidegzuhany.
cipelni csak a ládáig a szennyest.
?választhatnék-e részemül ma bármit?
?két vodkát vagy csillagszemű kedvest?
öt éve írom ezt a mát. isten a
zuhanyrózsából vitriolt ha öntöz
rózsakertként hull körém varázs
a szerepek bár leosztva – közömbös
átkok és hitek s hogy most éppen én is
lázgörbém rajzolom azúr égre
és isten kacsint fordított lázgörbémre
az árnyék pedig tisztán látszik itt lent
míg egy másik isten majd fenékbe billent.
A bérlő
amikor végre a mélységet bemértem
beláttam: a város nem fog hazudni értem
nem mennek már a ninivei trükkök
uram én félek kiszúrnak az őrök
és szép vetésed s üdvöm is oda
fejem lehajtva mikor érkezem. a múltam
és lelkem számonkérhető. nem voltam
győztes. katonáim élén merész bajnok.
hajnalban jöttem mint koszos vonatok.
koszos állomásra. kényszerű stáció.
bérlőjogom hamis. semmi bárca érte.
hamar átvertek. talán meg sem érte.
mobilon keressél – üzente a főnök.
és mellemre tűztem jelvényként a várost.
aznap este nagy lett megtelt önmagával.
új penzum kellett. és magasság és mélység.
sivatag vagy cethal. dicsőség és éhség.
a várost akartam jó uram ha küldtél;
míg elhangzik egyszer s megtalál a zárszó:
villamos vagy vonat. várad avagy szárszó.
A vágy visszakézből
most színes túli nőkről álmodom
kiszínezném velük az életem
ágyunkba bújt kedves a félelem
szorít a lét e rossz koton
Astoria
kricsmitime. vasárnap polgári holtszezon.
kegyelet menstruál a szakadt sezlonyon.
ordas délután. ide járt Ady
és nem bírt magának mindent vallani.
Primitív parafrázis egy Juhász-versre
hogy milyen volt szőkesége
hogy szőkesége milyen volt
búzamezőkön lovagló halál
és a lóhátról visszaszólt
s hogy szeme kékje milyen volt
s az út az elfehéredésig
s az út végén az ócska hold
s vissza a fehértől a kékig
és nem emlékszem már a hangra
csak a légben rezgő selyemre
nem tudom Anna volt vagy ő sem
s hogy kivel ment föl az egekbe
Az elválás elosztása
a végső elválás sátoros ünnep
tovább portyázhatsz partizánlány
oszd szét otromba éjszakáid
tériszonyod romok közé rángat.
tarisznyarákod farkat nem csóválhat
mély lélekút a zsebkendőnyi bánat
(a bűvös város csuhája eltakar)
így óvjad szerelmem kosz ne érje többé
földmíves dac ne légyen patinája
káoszra éhesen menny felé kacsintok
kicsiny hozzá és szűk szerelmed ruhája
a végső elválás sátoros ünnep
mikor már rímre is alig tellék
lehettél ágyamban époszi kellék
(vérző szemekkel karcsú hősnő)
szép diakonisszám missziód véget ért
ha imádtál is lőn ez semmiért
formás testedből nem épül már oltár
s e kis appendix is csupán közegedbe helyez.
fanyar madonnám ím a számla rendben
poétánk lám nem kétkezi munkás
bár lehetne az is – micsoda gyalázat!
A kékharisnya dicsérete
EGYSZERŰ JÁTSZMA VOLT: ím a jogviszony
te fizetővendég én fennhéjázó bérlő
sorsodért tejelsz lányom úgy bizony
lehetnél pedig csöndben mondén kéjnő
osztozhattunk volna bérelt egyszobámon
merenghetnénk együtt kaucsukbabákon
nagy lehettél volna kasztom amíg megtűr.
ENNYI VOLT BARÁTNÉM: rövid lesz e lektűr
gyereket nem akarsz én magamból hülyét
csináltatni ha már szerelmed reám ül
jöjj hát drága angyal öltözzél fehérbe
hajoljál fölém te perverz hófehérke
harapd szét a számat morbid bár a csókod
rövid kéjünk elmúl: kialszom kialszod.
BARÁTOD: SZŰZI TORNÁNK MÉLTÓ közönsége
illesse tisztelet buzgó bolondnak járó
bár átlátszó hamuka egekbe kiáltó
büszke és szép fejét bántódás ne érje
áldásom rá és minden amatőr pecérre
keljen bár az ajkán szitok is meg tájszó
végül ingyért kapott üdvével beérje.
?NÁSZDAL MINEK? e bordélybéli aktus
minőség híján minősíthetetlen
bort és vért kíván gyorsulhat a taktus
a szenvedés show és föl nem mérhetetlen
kvantum kvintesszenc – ugye érthetetlen
?és mond mily irigység fal most?
?mily képzavargás tántorg az értelemben?
LÁM ÚTRA KELÜNK: megyünk a francba
két lankadt héja csak úgy falnak baszva
tovább körözünk szebb és mély körökbe
dantei vagy sem közömbös örökre
egyremegy már mindegy: bugyogó és bugyor
szerelmünk még szépül míg bírja a gyomor
egyszer tán befizetsz magasabb körökre.
Kit elnyűtt szerelméről szerzett
ma este ha csődöt mond a kolbász
diznyó vigyorog vissza vasfazékból
zoknidat te is lerúgod végre
osztozunk majd a szerelmi tartalékból
felégetem úgyis testedtől giccses ágyam
arcodból máglya gyúl szobámban
szemedből genny folyik szerteszét
vigasztalandó mások szép szívét
nedvek míg elmém körbefollyák
mit mond vajon a lepedő
mert én sem tudom igazán
kurva vagy-e vagy szerető
Makró
és nem tudta szeretni lesz-e mersze
rózsákkal jöttem de rangrejtve persze
mint két bádogeb savakkal maratva
órákig remegtünk egymást harapva
én bár hihettem csak testem lesz a tét
utólag derült ki: a lelkem rágta szét
miben bíztunk akkor: ezernyi látszat
s mi lőn: csak perverz világmagyarázat
kávé után reggel hogy nem pezsgett a vérünk
felöltöztünk. és már nem is volt semmi érvünk.
Hommage récriminatoire à mon fils
fiam a kéjt majd te öröklöd
s a kínt ami a kéjhez juttat
mint elbeszélő költeményt öröklöd
az apád arcához fércelt múltat
Búcsúsorok
hát ég veled szédült madonnám
a jót és rosszat immár nélkülem
talán egy visszajátszott dalban
mit bizton nem hall majd botfülem
ott leszel majd: ágyékban az emlék
szétkent rúzs bordó ajakfesték
fals félhang téli hangulat
még félig élő félig holt öntudat
árnyéka annak ami nem lehettél
szóval bármi: egyszerűbb a szerelemnél
À la recherche…
nedves volt mint az a november
zúdultak ránk a véres évadok
reggelente a taxipénz
mit adhat ő és én mit kaphatok
a kelléktár az arzenál amelyben
ahol s aminek dalnoka lehettem
most egyszerre durván tör életemre
számon kérve azt amit helyettem
más vétkezett egy másik őszön
bevallhatnám. a tettes bár ismerősöm
és árulásom végzetes lehet.
megátkozna érte minden ősöm
mondtam: barátom s ismerősöm
tettes csupán. hős már nem lehet.
hajnalban történt még a város felett
hogy szédelegvén bacchusi tánctól
élvezvén ingyért legnagyobb címletet
s egyszeri asszonyt mit éj adott magából
bérlőként újra ott hol más a gazdag
erényeinkből nem lett büszke asztag
s egyéb is újra kéj, sivár semmi lett.
az asszony átvert. újra csak a teste.
pálcát tört valaki felette vagy benne.
megkapta s most átleng a végtelenbe.
maradtunk újfent ketten itt haver
éhségünknél csak vágyunk volt nagyobb:
s feledve mindent egy nyárikertben
most nézik nézik a csillagok
hogy egymással szemben ő ölemben ül
no semmi vész, hisz tőled vett örökség
silány hús de esténket betölti
kültelki fruska melletlen kicsi
s kocadohányos még a szentem.
ha ismét felhív tán lesz intrika
emlékezni rá s hinni tévesen
amikor volt még gyerekkor
és volt erotika.
a fényképen az arc ma üszkösen.
világunk lett. a kasztnak gyűrűje.
sodrás benne ugyan nem pörögtet.
rajtunk már isten ördög sem röhöghet
ha úgy lenne is van még védelem
szorít ugyan de véd is gyűszűje.
Múzsa n.
hogy mit akarhat szinte kitaláltam
egy nagyobb várost s még kisebb szobát
hol használni hárfát és oboát
nem a sorsa de én tanítom s tűrni
tőlem vesz leckéket bukva a mélybe
vak éjszakán ha olykor felragyog
és kékkel szikrázik vad szeme fénye
kurvának kevés volt és szeretőnek gyönge
ártatlanul szinte: félszűzen kaptam.
örömre feszült szép húsa alattam:
ringyó és múzsa lett egyszerre belőle.
csak virágpor volt mit szerelme rám szórt
bevetett bár néhány biztos érvet
folytatni jött a háromjegyű számsort…
A rózsa előtt
múzsáim visszaköszönnek rendre
néma parázs a csókjuk
és elvonulnak a rózsa előtt
hét szirma van. egy letört.
ez csak a mozdulatok gyásza
a megnyilvánulások csődjét
idéző-igéző töredékben
csak figyelem mozdulásukat.
aztán ahogyan a betűk
s ahogyan én is
égre szállunk a fordított
gravitációban.
Azok a hajnalok. Nélküled
a teremtés mint gesztus volt enyém
de szavaimhoz rossz hatalmat adtál
nem lettem bátrabb bölcsebb a gonosznál
csak gondok dílere olcsó rossz pecér.
?s hogy visszakéred? tán szívesen adnám
nők tértek hozzám s használt évadok
életem lett a teljesített semmi
mi mögötte volna az sem én vagyok.
más vászonra festi át kezed:
követed itt járt elment itthagyott
érthetném bár másról szól a lecke
magamra hagynak nemhitt hajnalok
?tovább mi van? nem kértem országot s lovat.
lettem hát kegyelmedben részesülni gyönge.
széthordták birtokom s majd üdvözül a csürhe:
lesve tárt kezekkel mit teremtő osztogat.
Hannibál szerelme
és Karthágót már nem építhetem.
lent pislákol még az ócska fárosz
öreg vagyok nem illek ily világhoz
vén vizen úszik minden tévhitem.
porban vacog már szívem és a kardom
– hajdan Róma réme – ma rozsda bontja széjjel
csak az álom igaz és a kín minden éjjel
az új és büszke város amott a túlsó parton.
lázálom ez: de kürt üvöltsön újra
pompás elefántok bajnokok seregem
hű társaim gyertek fel hát az útra
legyen végső dicsőség vagy utolsó szégyenem
szóljon csatadal lendítsen a hév ma
ölelj át szerelmem és tiéd Kartagéna
Kata noteszébe
a csók mögött az utcasarkon
míg csókok mása csókol arcon
félig ő s az emlékeid félig
szemedben folyton visszakéklik
nem tudni ki nem hallasz felőle
arca sincsen: múltad titkárnője
szíved csak úgy mint írógép kopog
mérhető és ismerős ritmusok
tíz ujjal pötyög kórlapod kitölti
szerelem volt? égi volt? tán földi?
csak új nevek a bíborló lapokon
voltál hát Hannibál által az Alpokon
súlyosb dolgokkal viselős vezér
most pedig szinte nem is kellenél
senkinek. a falon fanyar álmod
múltad keresed azt kell megtalálnod
a kattogásban a fojtott utcazajban
hol nem csókok csak csókok mása csattan
(s a név a régi de újabb hangalakban)
közben csak úgy mint olcsó képregények-
ponyvákból ismerős emberi erények
(csöppnyi méz a lenyelt homokon)
szerelmeid csókolnak homlokon
láz fényében arcod ha élesebb
tolakodnak új kényszerképzetek
a csók mögött azon az utcasarkon
midőn a szél vagy múltad csókol arcon
Nóra asszony kanalára
magabiztosan bánt a hússal.
vacsoránk pompás volt, ám közös.
kaszton belül az áhított maximum.
kárpótolnom önt első szerelmemért
nem volna tán e földhöz méltó
s mit adhatnék a triviális vétó
jelként vehető satnya áldozat.
pontosságunk események mérik.
határozatlan egységek tülekednek:
lényegünk ugyan le nem mérhető
mely vétke is e tébolyult esetnek.
Balade d’une belle gitane
visszahívlak hősnőm ifjú barna asszony
nem hiába nőttél devlai malaszton
nekem gerjesztettek keleti tüzekben
hogy nem ápoltak klimaxos nagymamák
ösztönöd nyomában létem jártad át
mégsem lehettél szerájom tündére
míg olvadt testünk barnaszín glazúrban
egyek lettünk nemzetben és az úrban
vehettünk egymástól kéjes hadisarcot
nem tudni ki győzött. nem valék erős
– arca már nem csak teste ismerős –
vágyunk feszült fel égi akaratra
A szeptemberi szélnek
?végül is: ki érti meg a végült?
csak nyílik az ajtó újra. belépsz.
a zár dühösen kattan. zsírozatlan.
épp te épp ezt a világot hordod
magadban. erről ismerlek mindig.
te csomagolod az álmokat.
itt felejted jelentéseid. menekülsz.
vagy éveinket rendezed csokorba.
áthajolnak szemeden mint
alkonyi fényen a búzavirág.
miértjeiddel babrálsz mint gyerek.
talán még csak ez sem; mozdulataid
megtörnek az átizzott levegőben.
aztán beszélgetünk. nézem
mivel takarod el magad.
összekoccannak világok: poharak.
tán keresztet állok a szeptemberi
szélben mely úgy rázza most is a
fákat mint mielőtt.
Mókuskerék
a hold fölött s a hold alatt a hídon
egy pompázatos túl szép nyári esten
(ezt nagybetűkkel kéne most leírnom)
bágyadtan árván s nagyon elesetten
bizonytalan két nagy tükör között
hol ketten álltunk semmit nem tehettem
a vágyakozás belém költözött
a pillanat (mert emlékszem rá most is)
féktelen kéjre szűzi láb között
hogy enyém lett ön per ius primae noctis
s mielőtt öröklét mázolna be enyvvel
és elviselnem kell majd ezt a koszt is
kegyelmes a gesztus most amellyel
önre testálom lírám s vérbajom
bocsássa meg birkóznom kell a nyelvvel
csiszolni még e kicsiny penzumon
ha ránk köszönt az orgazmus s a tél
e tercinákat s önt is megunom.
Utóbeszéd
a vágy mögött hogy valami maradt-e
mit visszakézből legyűrni nem lehet
s mi az elméből most egyaránt farag le
néhány fanyar és félénk képzetet
nem tudhatom: hatalmam túl kevés
felmérni a gyarló pókhálós teret
honnan a vágy s a lét is vétetett
s legvégül amit a képzelet kimeríthet
bár túl rajta lépni nem bír
kicsiny világom így egy létszelet
melyben magam magányos szatír
a lakhatatlan és rémisztő terekben
rideg kéjúr és kandúr is egyben
(csillagokkal járok ugyan jegyben)
s a lényeg persze itt megfogható
mely tovább élhet a tékozló szövegben
az elme játszik s értelmet nem keres
az üres léten úgyis csak rajtaveszthet
íme mégis: lábamnál az elnyűtt életek
melyekbe forró ösztönöm markolni kívánt
és velük játszani mert semmi nem maradt
mi szomját és vágyát eloltja:
a szem sandán az úton túltekint.
a feliraton: a csodák márkaboltja.
Kulipendium
kezdetben vala a textus, a teremtés egyben,
mondanám, hogy én és te, s amelyben
szebb hitünkre feszült kétes önkény
fölöttünk s fölötte pisla csillagoknak:
hatalmasabb, mert földi az a törvény
Elővers
egzaltált invokáció, szeráfnak
félős: a kasztot elnyeli
a nyelvnek ingoványa
míg ajkainkat égeti
a parázs mindhiába
végvára beszédünk nem lett
semminek mi közelebb enged
örökléthez léthez hozzád
bár tudtuk mily szerepet oszt rád
egy érintés egy élesebb tekintet
szidhatod e verset s benne minket
hogy rideg kéjúr és silány áldozat
micsoda nexust áldozhat
szép s igaz ügyeknek.
ajánlás helyett csak ennyi le se szarom
hogy mily kanálison hová oson szarom
versem mily szíveket sebeket tép fel
vagy zárakat. erről szól most e tétel.
ajánlom – s mégse nem – magam.
hogy mit gondolt gadamer s ricoeur
az elmélet csak geciben likőr
segglyukamnál szűkebb horizont.
mit lila száj és kékharisnya mond
s mielőtt befalja ráhúz egy kotont
ó olvasóm minő nagy élvezet
jól jönne most egy prűdebb nyelvezet
mellyel üdébb gyöngéd tavaszi verset
s ráncos arcú paraszt nénit festhet
a lélek az elme s a szikkadt képzelet.
csak éppen feledni nehezebb
a szűkszemű és ordas múltat
vagy jövőt létezésnyit írni
mi örökebb léttel egybemoshat
s valamit most istentől visszakérni.
Zubbony
à maître Platon
I.
milyen kibaszás őrnagy úr!
hogy lehetett volna így is.
lehetett volna kufstein auschwitz
hol mi őrnagyok közlegények
vagy vietnámi erénnyel taroló
zöldruhás történelmi tények
áldozói s a műsoráradatban
épp lehetett volna bármi
őrnagy úr amit nem akartam
most számban újra olcsó szivarral
az asztalon meg gyalogsági konyak
az emlékezés szűk cipőjében
szorít a felgyűlt tényanyag
és papírt kívánt ma reggel míg
gyomrom reggelit s hanyag
vigyorral sarokba tett a spórlás.
II.
1.
milyen poétikus a szar.
a zsigerek kéjesebb világa
milyen öntörvényű egy boncasztalon.
az első lövészet után szanitéc lettem.
a második után katona.
és nem tudom hogy melyik
erkölcs igazult meg bennem.
2.
látja bevallottam jobb szerettem
a hideg fegyvert mint pl. ama
bajtársam elvágott karjáról
szikével vakarni le a koszt.
öt öltés helyett öt golyót kilőni.
becsületes és pontos munkám
nem ezt igazolta – tudom.
de rám feszül a mai akaratban
és lészen kényszerzubbonyom
mindaz mit akkor hiábavalónak hittem.
és vigasztalt hogy tévedek e hitben
ha emlékszik rá őrnagy úr hogy éppen
az ismeretlen katonák vagyis
a túltenyésztett tetvek táborában
hányingerem volt a paródiától.
s zúgott naphosszat a gép.
és ismeretlen katonákat termelt.
akikből gladiátor nem lett.
csak szenny csak csürhe s terhelt
hős dilettáns és bátor
szarevő kaszárnyapatkány.
lemérni szolgált őket rangom s a státusz
amelyben vegetáltam önfeledten.
3.
így éltünk akkor mi e földön
s ily korban őrnagyom
honnan üdvözletem küldöm
e kor sem más. vagy nem nagyon.
tán otthonos seszínű ruhám
ám nem álcáz terepszínű mellény
szemhéjam fityeg fáradtan bután
fejem lehajtva más időknek mellén.
öreg lettem és cinikus s ha kérdi
válasz helyett mit sem mondhatok:
kalasnyikovomat visszakérni
lassacskán egyre több az ok
végül is így lett őrnagy úr
a beszédmód épp változhat ha kéri
tudományomat még nem tudom
vigyorban s hullákban lemérni
4.
látja őrnagy úr
én a lesipuskás
a garnizont míg
vaktölténnyel védtem
kiirtottam mégis
millió pogányt
gyűljön földi vétkem
és viszonyom most
bűnösebb a földdel
a kint idegen
s idebent a bűnjel
a bűntárgy pedig
én magam vagyok
bár látható a rend
a keresztényi trend
már jönnek angyalok
lelkemért kardalok
visítnak égi téren
és én az ezredvégen
testamentum gyanánt
megeszek két banánt
s héját a tömegbe dobom.
5.
őrnagy úr még emlékszem a nőre
az autón kúrtunk a sárvédőre dőlve
a kaszárnyán nem sokkal túli parkban
mocskos volt és viszketett a farkam
mert így tanították a mocskosság erényét
hazamenni csak mosdani akartam
többek között s míg nem tudtam a leckét
túljutni a kerten biztonságban hogy kell
azt hittem hogy lelkemre kell az óvszer
s reggelente az ügyetlen macskamosdás.
és sorolhatnám még a rengeteg más
meglepetést is melyek közönyössé tették
ölés és ölelés szándékában a félszet
nyelvem míg szántotta ágyékát és testét
nem értettem miért vagyok félszeg
pedig három hét után először az asszonyt…
most pedig…
6.
…őrnagy úr csak az emlékezés
a hajnali keserű kávé tudja
morzsolódik az öntudat
a dolgok őrlőjébe dobva.
beszélnem kellett tudom hogy érti
általában egy nyelvet beszéltünk
közös volt az eszme és a préri.
jó volt így: ismeretlen katona
párás szemével nézni végig
a régi kartotékot hogy összetépik
s a nagy listán csak szervetlen adat
ami megmarad vagy nem marad
meg emlékül a múltba fojtott jóból
s már értem azt hogy ez sem végzetes:
mivé leszünk katonák- s őrnagyokból
én már csak civil. ön már ezredes.
Rituálé
érkezését a nemtelen éjszakában
palackba zárt szeszes párlatok jelezték.
s már nem tudom hogy mosolya volt-e
meghatóbb vagy a makk ász amivel azt
a partit nyertem. s ezt is. kihúztam a dugót
mondani már ahogy ezt szokás. vagy nem.
tudja milyen a drótmikulás? a beavatás az
ünnepek alatt. tényleg kifogta a nagy halat?
vagy megszokásból kezeli így a varsát?
az ünnepekre elkel néhány jó falat.
looser; bár megsüvegeli kicsiny csapatunk.
öröm hogy az okoskodáson önnel is osztozunk.
majd áhítattal röhögünk össze kicsinyes bukásán
midőn a számlát benyújtjuk barátom vagy én.
ígyen lesz lőtér egyetlen pupillából.
Szentély
és templomában voltam
emlékszik ágika?
egy barokk délutánon
laterna magica
és kövér volt szerelmünk
és önnek lelke combja
tékozolt kincs mely fényét
most életemre ontja
s vágya a fülledt léten át
úgy metszette ketté
a fásult transzcendenciát
s tette szerelemmé
mit ördög ád az ösztönt
hogy hitemmé lett nyomban
s imádni megtanultam önt
bár templomában ministráns
ha voltam
Túlutazni Brassót
„nincs mód, hogy varsót túlutazzam”
térey jános
kronstadtból jövet visszaút már nincsen.
leéltük csonkig ezt a várost. a hazaútért
most cserébe a minden. csak az állomás
üres és magányos. szerelmedért vagy
semmiért egészen. légy tékozló s megtért
e hitben hol ma jutányos az üdv. s szentebb
mint legendák s mítoszbéli kurvák keblén
az égi gyönyörnek ígérete. míg elhiszed hogy
kronstadt a teremtmény hívebb lehet
mindennél mi földi. az állomáson a tábla
mást mutat. egy másik várost. s egy
zöldebb gyorsvonat ha vinne
a teremtésig hol szikrázik a nyár s az őrület
s feketére pergelve a házak. imádnám kényüket
hasonló isteneknek s ígéreteiket úgyszint.
ilyen uraknak bedőlnék pogányul
s könnyen. de kronstadtot kinőni csak képtelen
ha voltam. az elme sziporkáz. egy más városban
voltam halandó míg világomért kínálták a cenket
brassó megköt ám túlmutatni enged önmagán:
minden világos. csak még néhány talány.
leéltük ugyan csonkig ezt várost. a vár hallgat
s a templomig bizakodva erőt ad
néhány ezredvégi kocsma.
szerelmedért. az egyik régi énem
amelyből üzenek s amelyben elégnem
a csodákhoz volt némi adalék.
szerelmedért ma mégis túlutaznám
Terra
adj nevet neki. félelme átvilágít egyszer
és felismered amint visszapásztáz rája
s szemébe villan egy pipacs fénydudája.
egy ragozatlan létigét akartam: ha lett
volna rá bár egy rossz esélyem, tudni,
s lehetőleg vagy netán itt e földön.
öntudatlan, mint legelső szerelmet,
első csókot, a testnek gügyögését
húsomban hallom széthordja a hangod
és itt kísért míg ruháid szétdobálod
s szavakba búvik, remegve észrevétlen
harminchárom alakban s féleképpen
esélyem úgyse lenne: s kiválasztalak
hogy a válaszoktól hitvány válaszfalak
takarjanak és arcod már ne lássam
s ha agyadban érzed az emlékezés kését
nézz csak énrám: mint rándul meg a vállam
Júlia
felfekszel szívem mint egy kis halott
s én úgy gyalázom tested
mint kiéhezett férfi s elhagyott
vadállat ki ételéért reszket.
Ars teoretica
hallottam, meghalt Gadamer
s tudom hogy él a líra:
a műfaj nem ismer gyásznapot
látod, Gadamer
látod, baszhatod
hogy próbáltál tanítani
ha hittél s hitted azt
nem gondolva a rettenetre
hogy lassan hordává lesz a kaszt
és hiába is vágynánk mesterekre
most már tied az égi ószer
de gyatra, ami ránk maradt
a Vigasság és az Óvszer
gyönge, ahol a part szakad
de tudjuk, hogy pocsék a módszer
Spleen
1.
a címszó alá beférsz még te is,
és választhatsz még ezt meg azt magadnak,
ilyesmit mondott akkor este,
ujjaival gyufát keresve
hozzátette:
és kiválasztottalak…
most közömbös, ím, a macskajajban,
hogy az embert kiválasztják
mondjuk erre-arra, hogy eszköz vagy cél lehet,
mert valahol ott van ő,
és itten én
és a rémület
2.
mint a bitang, ki tudja: felakasztják,
telezokognám ágyékod harasztját,
és ki tudja, tán holnap hajnalig
kilétem is, biztos, letagadnám;
én lennék Richárd, mondjuk a harmadik,
öledben pedig azt az estét
és birodalmamat
bevonná égszín tortafesték,
te óvnál, mint én a házakat,
felölteném hajnalban álruhámat:
szerelmünk nagykabátját
3.
mikor az utcalámpa átsüt rajtad,
és galambok ülnek a verebekhez,
megértesz majd, megérted végül…
és rongycica játszik majd a kóccal
s a rongykutyával összebékül
4.
a kiskutya is aluszik,
máma már nem – vagy nem tovább;
a hallban tangó pityereg
fehér éjszakák
fehér babák
arcod miféle fényben ül
szétmázolt szemekkel?
fordított időben mért ragyogsz,
kire várva?
érintésenként felviláglasz bennem,
mint egy szemgolyó,
mint csillagok közt egy
pisla
utcalámpa
5.
megint csak a Duna – a város ránk omol,
fölötte fekszem én – felhőkkel lemosol,
tükörkép a felszín: halovány és vacak,
Buda ma egyre sír, amíg Pest kikacag.
6.
van úgy, hogy a szemgödörbe
és önmagába visszatér a város,
titka már csak újsághír lehet
és alapanyag… nyilván a glóriához
Trójai képeslap Kolozsvárról
N. B. kisasszonynak, csak úgy
Partjain csak krokodil az asszony:
itt e folyó, holmi Szajna-féle;
hívják Donnak, Temzének, Szamosnak,
nem tudom, de nem talál a képbe.
Itt a város. Látod, ez, barátném.
Óva óv vagy kiköp, s elfelejt.
Villamos zötyög, és pénz beszél;
sínylődik a láncra vert selejt.
Itt a főtér. Faló nyerít rajta.
Ahogy illik: be van vonva bronzzal.
Gipszkirály meg réz-alattvaló
röhög szembe a mai héroszokkal.
Itt egy utca. Nagyon híres utca.
Romkertjét már benőtte a páfrány.
Itt a templom. Történelmi szcéna:
pasas gyíkkal. Gyík vagy anyasárkány.
Egykedvű ősz: lábunknál a város.
Fellegvár, és szemben ott a Hója.
Amíg bennem Kolozsvár világít,
addig benned ott sötétlik Trója.
Az árny, ki egykor
O. J. D.-nek
lelkünkre ül a kényszer
és B. kisasszony arcát
csillagpor színű esték
rajzolják ezüst-kékkel
s a belső vers-mögötti
és foszladozó vásznon
nem látszik az az arc sem
csak hullafolt az árnyon
ki egykoron Kolozsvárt
vagy jobb időkben Pesten
a lelkünknek modellt ült
egy olcsó nyárikertben
ki testét adta étkül
s mit férfi szíve áhít:
sikolya szabdalá szét
a város éjszakáit
ki olcsón adta magát
mondván hogy ő a minden
és tejfoga beletört
de mindjárt kocsmaszinten
ki trófeának szégyen
és nőnek túl kevés volt
és nem maradt utána
csak lepedőn a vérfolt
és többször teli szájjal
míg idézgette Hegelt
a párnakönyve végül
a neveinkkel bételt
Ami maradt
remix 1991–1996
és még egyszer: az utcák sebei
„hajózunk dalokban, gondolákban”
így szól Velencében a strici
s jő a halottkém pongyolában
fölöslegesek vagyunk akár
hidegrázás a harangszóban
mikor fogytán az altató
és eltűnik a száj a szóban
és felgyűlnek a szürke sávok
és akik belakják nappal a teret
papok kurvák és proletárok
bőven lesz majd ki elfeled
de tűzoltó leszel, katona
vadakat beszélő juhász
küld majd kárpácit anyuka
ezt is leszívtad, kisbalázs
és ott marad a csók utáni harctér
új asszony jő kézenfog megtalál
aludj barátom légy nyugodt
az élet nem lóhalál
Élektra
szavaim vének elcsalódtak nőim
tetemekben mit sem ér a lét
árvaság ül a bordélyház falára
a többit pedig úgysem értenéd
Panoptikum
Eszter volt a fénypont
bár csak az este része
majd’ megbolondított
a város szép Teréze
mint diznyó Disneylandben
a poharába hullva
röfögött Réka szemben
s tudtam kezemhez nyúlna
ha észre nem veszi
a szomszéd széken Anna
– orgiát kínálnék
de félek kikacagna
egy csoportképre így is
futná talán és többre
szerelmet kéne játszani
legvégül kibökte
a bolondos Kitti
ki nemcsak férfit áhít
Laurát átölelve
lökdöste be az ágyig
Nikolett kacsintott
vére is ismerős
bambán bámult Betty
ki olykor rámenős
szerelmem tudtam
csak játék esti szín
soirée hol lebuktam
és nincs rá semmi rím
ugyanakkor örök
mit semmi meg nem másít
másnap este újra
felkerestem Klárit
valami nem hagyott
békén s virágot vittem
tied vagyok – hazudtam –
Kincső míves kincsem
és megmaradt mégis
mit magamban hordok
a szó amelytől senki
és én se lettem boldog
az érzés is
mi fogakat sárgít
s mitől a nikotinba
fojtogattam Sárit
s mitől éjfél után
megnéztem az órát
s mert aludni nem tudtam
hát meghintettem Nórát
Ajánlás
bevallom herceg mindig is szerettem
a medvéből a brummogást de semmit
mi átszivárog bármely barnaságon
felejtsd hát el e könnyű versbetétet
és bocsásd meg a nőidet barátom
Postajáték
aztán levél jött, bár napokat késett
írtál ezt-azt, de felismertem
benne neved és nevetésed
ami maradt a széttörött palackból
hát azzal él az élni képtelen
sebtiben, amit még itt hagyott
csak nyomokat a léten, életen
A művésznő
A keretbe zárt élőlény fölfehérlik,
s a látszat mögé újabb látszat vonja
a hideg arc holdmeszes palástját.
A rossz mozdulat átível az estén,
s a sörhabokból is mintha még integetne,
miután a reflektorok régen kialudtak.
Virág-metafor kívánkoznék ide,
de tudom, hogy reggel kutyaházban ébred,
s fülébe hasít a kanok csaholása.
S amit álmodott, az is világos,
hiszen ebben él, és ettől szabadulna:
ahogy virágok közt fekszik összeverve,
mint ibolya egy mélykék rózsakertbe’.
Idill
nyarat akartam és nőt a nyárhoz
ajkakat az égett hús szagát
az álmok mögött ki mindent összefog
és reggel kávét főz és főz teát
én sorozatgyíkos
ő meg bébisintér
de konyhapénzünknek
nincs fasírtszaga
ami állandó:
az csupán a színtér
s az évszakok
félpuha állaga
ágyunkban törvényt ül a nyár
alszik a szoknyád s a kabát:
melledre végül a képzelet
felaggatja a régi asszonyát
Az Anna-érzés
– még egyszer, utolszor –
ha Anna visszajönne egyszer
szétfolyna a nikkel a pocsolyákból
szőkesége mutatná a tükröt
egy kitalált és szebb
másvilágról
a tények mögé puha kárpitot
hozna a hangja a kamrába ételt
s kincseket
megváltaná királyságomat
ha még lehet
mit nem értettem s amit itt hagyott
amióta minden Anna-színű
tudom az élet elbaszott
és újrafércelt ronda színmű
tán önmagam is visszakapnám
s a rímhívó üvölt a ködbe’
visszhangzik hidegen a kérdés:
…ha Anna, Anna visszajönne?
Gyermekvers
Van egy furcsa víziváros,
aki hiszi, hiszi mármost,
hogy a halak és a békák
nem ismernek néha tréfát,
s mintha emberek lennének,
azt mímelik, hogy úgy élnek
s dühöngenek, hogy a sáros,
nyirkos, zsúfolt víziváros
két partja közt vízi létük
behatárolt s: – „elítéljük!”
tiltakoznak, de a partok
visszaszólnak: – mit akartok?
mond a főhal: egyébiránt
változtatni sodrásirányt
s gazdasági nagyreformot,
népnemzeti, népi frontot,
és legyen piacunk nekünk,
ott vegyük meg eledelünk,
s aki eztán ragadozna,
bűneiért meglakolna…
máris itt a vízi csarnok,
lézengnek a vízi arcok…
megkérdem a vidrától,
mennyi ez a vibrátor?
ránézek a békára:
mennyit ad a répámra?
mit csinál itt ez a csuka?
hát nem látod? Vízi kuka!
felgyullad egy vízi lámpás:
gyere, kedves, úgyse lát más…
hátranéz az angolna:
itten ő sem tankolna,
s megáll még a patkánynál:
mikor jártál anyádnál?
s mit mondott a híradó?
lesz-e megint riadó?
s mit csinál az agyament,
korrupt vízi parlament?
Hallottam a terveik,
száznaposra tervezik,
hogy az egész vízivárost
megmenti egy Háry János,
s az angolna habogva
elmerül a habokba,
rárohan a demagóg,
töketlen, rút vízipók:
minden állat tudja, sorsa:
magát s társát ostorozza,
mert a jobb part ama balról,
jobbnak tűnik, de ha jobbról
néznél át a túlsó partra,
emez lenne a jobb partja –
víziváros vízipókja,
s több más mihaszna lakója
ebben él, míg bele nem hal,
vagy nem eszi meg a nagy hal;
s rádöbben, hogy a víz foglya,
mely életét összefogja.
(Víziváros, 2003 őszén)
A lélek röntgenképe
1.
Eddig titokban csaltam
veled az öröklétet,
mondta barátom, s
hogy minden megcsalásban,
mint egész a másban,
magára lel a férfi.
Mondta a nagylány:
szerelmünk záloga
ez a műfasz.
Vibrátor volt,
ez az én ex-vibrisem.
2. vajdajánosos
micsoda földi sár
keverve égi vízzel
ma tested oly sivár
csak éppen hús a vérrel
csak éppen hús a vérrel
ki ösztönömre hallgat
s ki itt e földön éltem
én tudom e hatalmat
3.
szeretlek
bár többnyire az a pátosz
fércel a csürhéhez a nyájhoz
mely nem őrzi önnön földi mását
krokodilbőrben szűz-imázsát
s határain még ott mozog
kicsikét eltakarva
mitől a kurvának kimondaná nevét
midőn a sajátját letagadja
és ott a pengefüggöny
és ott az utcalámpa
alatta utcalányka
alatta utcalányka
onnan integet
ilyenkor a gavallér
ha tetszik: gentleman
átnéz a szűrőn
a bájon s kellemen:
hozok majd lóvirágot
gázrózsát gyászszorszépet
seggfűt is hozok
és jövök bármi áron
lelkemet is hozom
most vettem gyári áron
4.
már nem csókolom meg
Múzsa lábnyomát
pláné ha szarba lépik
ha könnyet ejt sikongat
ha elér
az elér-
zékenyülésig
5. attilás
mint alvadt vérdarabok
úgy hullnak eléd ez ocsmány szavak
tényleg a lét dadog
s a lélekben meggyűl a salak
morcos idegeim néha újraszülnek
szennyedben látlak ilyenkor szépnek
s újra szűznek
Jónás álma
Lehajtott fejjel jövök, mint a múlt,
kit nem érintett meg a győzelem;
holnap megint vonatra szállok én:
egy állomásnyit eljöhetsz velem.
Megnézheted holnap Ninivét,
a roncsolt, beteg arcú gnómot;
nemrég még itt mondtam igét,
de magukba roskadtak a dolgok.
Ma még félek, hogy rám ismer az őr,
bár nevem s köntösöm lecseréltem,
és jelvény volt mellemen a város:
relikvia, mit gyorsan összetéptem,
nők tértek hozzám s használt évadok,
szétmálló asszonyarc, s szavak,
melyekből kétes glóriát raktak
a szenvedélyre az égő várfalak.
De jól tudom, hogy senki fel nem ismer,
s a bűn pedig csak bűnként él tovább,
Ninive pedig nem lesz boldogabb,
hogy felmutathat még egy trófeát.
Később pedig
Így szólította meg az Istent:
lassan mindegy az akaratban,
mely tied, Uram, hogy
a parton,
vagy bent a cethalakban,
hogy milyen nyelven, mit,
és vajon hány alakban?
Uram, te ismered ezt a nyelvet?
S nem válaszolt neki az Úr.
Mert nem ismerte ezt a nyelvet.
R. P. baronesse [1] kései triptichonja
Radák Pólika [2] tragikus sorsú baronesse-ről emlékezünk meg e triptichonban, akinek története az erdélyi főúri udvarokéval együtt homályba merült, és akinek akkor az egész erdélyi főnemességet megrázó esetét családja gondosan megpróbálta elrejteni az utókor elől. De lám, fennmaradt egy halotti verse, amely most, kétszáz év múltán mégis biztos alapkövét jelenthette Knapp Éva [3] kutatásának, akinek sikerült rekonstruálnia az 1803-ban végzetessé váló románcot, pontosan feltárva szinte minden részletét.
Pólika végül is magányosan halt meg, alig maradt fenn róla néhány emlék, nem csaholtak a fülébe rímeket költők, a sors számára egy katonát rendelt, akiről ráadásul kiderült, hogy féltestvére. Lehet, gyereket is szült neki, akivel együtt halt meg: de életének ez a néhány napja a leghomályosabb. Annyit tudunk azonban, hogy arzénos méregpohár végzett vele, s ez is balul sült el, hiszen nem adatott meg neki, hogy apjával együtt, – aki feltehetően ugyanennek a tragédiának az áldozata – egy szertartás keretében temessék el. A halál az általa betervezett időpont után majd’ kilenc nap múlva jött el érte.
Pólika alig volt 18, amikor meghalt. Kortársa Csokonai Lillájának, rokona Psychének, kit Weöres álmodott, csupa híres, nagy szerelem képezi történetének kontextusát, ám az ő drámája minden részletében valódi, költői túlzásokat mellőző sorstragédia, amelyhez nem illenek bájolgó rímek, és amely az időbeli távlat ellenére ugyanolyan erős, mintha tegnap történt volna és ugyanakkora kérdőjel, mint bármely öngyilkosság.
Számomra – és itt sok férfitársam egyet fog érteni velem – a benne rejlő perverzitással együtt megindító ez a történet, nyilván nem azért, mert egy incesztus áldozatairól szól, hanem sokkal inkább azért, mert, ha kamaszkori szerelmeinkre emlékezünk, talán mindannyiunkban feldereng valamilyen sötétlő végkifejlet hangulata. Átok és szerelem valahol a kezdetek mélyén összekapcsolódik. És itt fekete humorral megjegyezhetnénk, hogy például Byrontól és Appolinaire-től tudjuk, hogy az incesztus csodákat művel… De, ha azonos korban élünk, talán a szeretőm lett volna ez a lány, talán másképp alakult volna minden… És így, utólag, a magam részéről Radák Polyxéna baronesse-t minden kortársa közt királynővé koronázom.
[1] A baronesse szó a magyar nyelvben nem létezik, amennyiben a francia nyelvből került volna át, úgy baronne-ként avagy baronette-ként ismernénk, az angol nyelvű baronesse átvétele a nyelv közismert szeszélyei közé tartozik. Az Akadémiai Helyesírási Szótárban a baronesse alakváltozat szerepel.
[2] Magyarbényei Báró Radák Ádám és Kemény Druzsiána lánya, Pólika baronesse 1785. május 21-én született és 1803. szeptember 11-én halt meg Mikeszászán
[3] Knapp Éva Budapesten élő irodalomtörténész, kutató, aki Borda Lajos antikvárius felkérésére végezte el a tragikus sorsú Radák Polyxéna történetének rekontsruálását s e munkának az eredményeit Az elfátyolozott arckép című könyvben adta közre, 2003-ban.
I.
R. P. baronesse idézése
fekete holló némaság
és múlt idő mely összefog
és arc a sápadt fény mögött
önnön létére ráragyog
s ha úgy néz épp a füstbe
a szürke kontúrokból
fátylat szakít a tekintet:
szemének tört ezüstje
de kilépni a vélt idő mögül
a fényre így se úgy se
akinek meg nem adatott
magában őrzi azt a föld
mint titkos adatot
II.
Pólika éneke
feléd száll ez az ének
és téged hív a szó
téged hív szerelmem
szép nevű
Louis Seau
téged hív ez a dal
szerelmem rég tiéd
tó bőrén holdvilág:
az arcod képe ég
hallod-e valahol
Louis Seau hallod-e?
hideg az éjszaka…
szerelmem alszol-e?
jössz-e már szerelmem
ne mondd hogy ennyit ért
hiába vártalak?
és ne, hogy ennyiért
szívemben dobogás:
lovad a vár alatt
madarak hangjában
hallom a hangodat…
hol vagy én kedvesem
merre visz ez a szél…
tudom már Louis Seau
tudom hogy ennyit ér…
III.
R. P. kisasszony jelen időben
ha mítosszá kövül is csak puszta emlék
a csók melynek ízét nem ismerte senki
s az éjszakáét sem baronesz tevéled
bár sejtek ezt-azt mit még a hadnagy úr se
vagy te ki magad – vélem – túlbecsülted
ha éjszakánként vért böfögtél vissza
míg lekörözött véredben az arzén
néhány érzést amellyel nem él vissza
senki s megbújhat mögötte a fals én
mosolyognak s te fekszel csak kinyúlva
hogy ne kérhessen számon bátyád gyermeke
szerelmedért a véren túlmutatva
hogy erősebb ím a húsnak földi istene
mítosszá kövül beérett a sejtés:
szöveggé lettél már majdnem túlbeszélve
éjszakánként ha átfúj még a házon
megfürdik az emlék felragyog a szélbe’…
Utóirat
pénz ha van hát akkor boldogít
s ha nem hát l’art pour l’art s kacagva
megéri kreálni egy újabb jó sztorit
hallgat a nő is kit már annyi éve…
és álmodik és olykor felkacag
hisz egyforma a tekintet mellyel
a szem távcsőbe néz és talál vagy ráfarag
ki nappal sunyít s játssza a némát
amikor alszik épp a múltba lép át
s nem néz a szemedbe hogyha baj van
opálszemekkel csak úgy az utcazajban
elsodorják az újabb évszakok
s olyan kicsit mint az az emlék
tudod kicsim közömbössé tették
nem jött vissza: a jóslat nem talált
vajon miért? lehet csak menstruált?
ím már a nő sem csak belső délkörök
homálya hozza a bizonytalan klímát
s mit megannyi lehetőség kínált:
választanád még egyszer a múltat
s akkor mi van? csak fekszel kitakarva
a falóban lapul a végső ajándék:
szerelmeid nagy kék dobozba varrva
JÓD KISASSZONY
„megőrült ez a kert. Senki nem kaszálja.”
Jancsó Noémi
Üzenet egykori iskolámba
(r)ondó
udvarhelyi szürreálba’
ott jártam én oskolába
nem reálba. de humánba.
udvarhelyi szürreálba’.
s ottan is a temetőbe
romantikba s vodkagőzbe
szürreálba elidőzve
s ottan is a temetőbe
romantikba s szürreálba
udvarhelyi oskolába
vodkagőzbe, de humánba
oskolába, lóg a lába
udvarhelyi temetőbe
udvarhelyi oskolába.
A kocsma
I.
tíz éve semmihez nem kell színtér
minden szcéna valahogy ismerős
a majdnem-időt is ismerem
a nagyfiút is, a kocsmahőst
s a lányt is, kiből nő lesz
– ó, hányat tettünk azzá –
a megbízható képletek
most válnak bizonyossá
nagy ritkán, de mégis arra visz
valami, túl a megszokáson
a leverhetetlen kocsmahit
megalkuvás-? vagy lázadásom?
és ott, a kocsmatérben
meghinti testüket a mámor
pojácák, nők és álbarátok
– ragyog a szombat esti tábor
II.
ellenfény rejti, fakuló alig-szépség
egy hang a füstből, szinte arctalan
egy szándék csupán a félhomályból
egy félmondat, bár minden benne van
tíz éve nem volt visszaút. most gyermeteg
vigyorral szólok: kéne egy konyak
s hogy ezt a csatát tíz éve nyerte meg.
nem akarom hinni, bár mindegy ugyan
ránéztem, és nem tudom mi okból
azt mondtam neki, hogy – Nagylány
más ahogy a sellő kél kék habokból
s más ahogy felrág az alkóvból a patkány
tíz éve majdnem megért volna egy rózsát
majdnem megért volna egy estét bármi
a füst mögé néztem, kerestem az arcát
s magam is füstté tudtam volna válni
III.
vágytam, hogy övé legyen az átmenet
a hőskort felváltó minden munkanap
amikor a langyos pinalé elönti
ha nem is minden este, de néhanap.
a kurvaságnak hogy lehet neve
félelmetes, kimondva, s hihető
ahogyan testet ölt, ha látod
mást mond a hús és mást a nő.
a kocsma bezárt, s arccal a semminek
fordulva néztem, ahogyan lépeget
ne kérdezd, hogy hova tűnt szegény
a sötét nyelte el, amelyből vétetett.
(s tanulságként itt hagyta nekünk
e néhány sort, e koszos névjegyet)
Szebb jövő
hazamegyek s gondolok jobb korokra
ráveszem Rékát a mélytorokra
vodkám helyett csend az üvegbe’
egyedül megy el Réka küretre
Prágai anzix
olykor azt álmodom
hogy én vagyok a Moldva
szétfolyok Prága szívében
s piszkosfehér turistahajók
úsznak át rajtam
a Károly- s a Légiósok hídja
között, ha lemegy a nap
sörré változom
s mint egy nagy sörpatak
apró habok közt ringatom magam
s a szerelmet, hogy ne fájjon, örökre
konvertálom füstölt-főtt csülökre
s partjaimnál nagy sült kacsák úsznak
de fel kell ébredni reggel
de el kell menni holnap
tükrömben, mikor én vagyok a Moldva
elviszem Prága arcait
s belemosom itthon a Szamosba.
Bp.
mint bárki más, akit
befogad vagy kiköp a város
egy ideje úgy járok Pesten.
mint akit befogadtak és
kiköptek.
mint a stressz az idegekben.
a régi fények, karácsonykor
az Andrássy úton végig.
…átal valahány útkereszten…
ahogy az évek cirkálnak olykor
a ráncokban, a vérerekben.
mint bárki más, ki részesül a fényből
mi visszaverődik, de arcát eltakarja
mint öreg Simeon, egy koldus ül
a Körönd flaszterén feszül árnyalakja
és úgy látom, elvész ez az év is
s cél csupán a Hősökig jutni el
s onnan tovább, ki tudja hova.
a sávot nézem: látom nincs tovább
a piros lámpák megannyi stáció.
és most az egyszer hiába a zöld:
tudom, többé nem mozdul semmi már.
Azt nézem, ahogy a város ég.
a fényt nézem: az égő díszeket.
de egyszer még szép volt ez a város
nagyon régen,
még egyszer,
még veled.
Rák hava
január, kétezerötben.
vonat, ablakpárkány
és anyám a ködben.
Debrecen felé
és harminc felé
kétezerötben.
amikor ő gondolt rám
mondjuk hetvenötben
egy másik vonaton
másik szürke ködben
úgy harminc felé
hetvenötben.
a vonatok összetartanak.
és milyen érdekes,
hogy találkozunk
hazudnék: nem most
nem először
de valahogy úgy
hogy hetvenötben
hogy én is harminc
ő is, és mindenki
Debrecen felé
egy vonaton annyi minden
s házasként magam is
s gyerekként magam is
kétezerötben magam is
majdnem apaként
Debrecen felé.
csomag, merthogy utazik
szegény, via Kürtös
szendvics, cigaretta
Nevermore, Debrecen felé
majdnem apaként
majdnem gyerekként
egy vonaton, ki az ablakon
és anyám a ködben
táskámban anyaméh
amelyben fogantam
rajta rák, metszetekben:
átcsempészendő
vonat, Neverland, Debrecen
pulykakakas, anyám,
vonat és én összetartunk.
harminc és Debrecen felé
ő élni fog és
élni az összetartás.
azóta elvált és gyerek.
s ha megkérdez a lányom
ahogy anyámat szeretem
túlnézek benne, bennetek
túl a rákon.
hetvenötben és most
és mindörökké.
Üdvözlet
hommage à Kányádi Sándor
ott, hol a nyelv önmagára ismer
miként az időben a pergő évszakok
tudjuk immár hogy akadnak vidékek
és róluk szóló, fénylő verssorok
és olykor-olykor ha a titkos postán
megérkezik az Isten sürgönye
körülöleli a rosszkedv vagy a mámor
fehér pillangók lassú függönye
s ha nem is tudni hogy meddig éltet
s a tél hány tavaszra írja át magát
a káromkodáshoz adjon új erőt
az imádkozáshoz adjon halk imát.
Hűségária. A tigris
Czégényi Dórának
„ma éjjel a hűség oly mindenható, mint még sohase volt”
Éltető József
az álombéli álom
szerelmek furcsa háza
a lélek szűk ketrece
hétszer kulcsra zárva
időn túl és innen
mit bemozog az emlék
a milyen volt s a lesz
a jövő és a nemrég
volt elé lép a lesz
jövőben múltat oldva
kibeszél a testből
az időt összetoldva
s kit nem kísért semmi
az kísérteni vágyik
az álmok közé menni
az álmoktól az ágyig
és visszaél azzal,
mit nem lát az a másik
önnön alkotója
s csak a hallgatásig
kíséri s gyötri, nyúzza
magára hagyja aztán
mint gyilkosát a hulla.
a régi ágyad látod,
hol túl minden álmon
a párnád sarkán reggel
ott egy sárga lábnyom
a múltba lépő állat
a vágyak sárga lépte
a gyilkos, karcsú tigris
ki álmaidat védte
üzente éjszakánként
hogy mégis volna tétje
az álombéli álom
szerelmek furcsa háza
egy ideje csak néma
csönd ha ül a tájra
igaz, hogy nincs aki
öleljen s ki bántson
akit gyűlölnöd kell
vagy ki megbocsásson
az éjszakák lassan
fekete, béna tárnák
folyosóit végleg
már kísértetek járják.
a tigris karcsú léte
fogának villanása
az évek titkos lépte
az álmok szótlansága
a testbe kötött hűség
szabadság íze benne
szétfoszló tigris-álmok
tényleg, csak ennyi lenne?
Sara Lozano balladája
Sara Lozano kacér cseléd,
szobalány volt a Halálhotelben,
ott láttam először az arcát,
üldögélvén a hallban, bőrfotelben.
Sara Lozano reggelente
a folyosókat hétszer járta meg,
hét lassú kör, míg zsákjába szedte
az átmenőktől maradt szemetet.
Szezonvendégek, zsúrfiúk;
tudósok, papok s utcanők,
üres szobák s fehér falak,
új kuncsaftok és elmenők…
Mindannyian ott ülünk a hallban,
kikből törzsvendég többé nem lehet,
s Sara Lozano elsuhan halkan,
egyenként ránk néz s mindent megjegyez.
Szezonvendégek, zsúrfiúk;
tudósok, papok s utcanők,
üres szobák s fehér falak,
új kuncsaftok és elmenők…
Ülünk a hallban. Bőrfotőj.
Sara Lozano. Szerelem.
Üres folyosók. Halálhotőj.
Kulcsra zárva a kegyelem.
Veszendő dolgok balladája
Állatok közé tévedtem baromnak
s ím, begyűjtenek – fakuló trófeát
de bőröm kérge legszebben most ragyog
s a tükör mögött az arcom odaát.
Leköpnek, mert a testem, lelkem kurva
s magam is leköptem morált s etikát
harminc évemet magam mögött tudva
tán létemen most a lelkem bukik át…
Úgy van, Uram, hogy gyarlóságom
s mit vesztettem: most köszönöm neked
hogy elhagytam és már-már elfeledtem
szerelmeim s a szűkülő létteret
ahol a vágy még álruhában egyszer
az emlékekkel s a gúnnyal összenézne
Uram, úgy van, hogy köszönöm
hogy gyarlóságom mára különbéke
mert századszor is olajra léptem
hogy forró lett a régen hűs talaj
hiába hogy a templomodba tértem
s lelkem széttépve kértelek tavaly
és kerestelek, lemondva a nőről
elvetve már könyvet, bort, barátot
hogy megmutasd – ha van még – az utat
s mi érhetne még, ó, csak egy fél karátot
a reményt, amellyel végül kitöröltem
a seggem és aztán falhoz basztam azt
és úgy éreztem egy röpke pillanatra
hogy átvertél mint kurva a kiskamaszt
s mivel az ember napról napra bölcsebb
s mint utalnak erre ez itt leírt sorok
lásd: a volt s a lesz közötti sávot
szétmossák lassan olcsó tájborok
Uram, ím köszönet s bocsánat érte
hogy így történt, mert régen meghalad
s nem fontos már ki adta, ki kérte
de túl tényszerű, az, ami itt maradt
a frigy, amelyet áldásod nem kísért
s csak a búcsúnál voltak ott papok
de jó volt ahogyan tudtunk szeretni
valahogy akképpen, mint az angyalok
s ha már így volt, nem mentesít az emlék
mely sarokba dob, minket, a tárgyakat
s az elrebegett gyarló félsorok közt
arcunkra fest a porból maszkokat.
S hisszük, hogy így van: a tények ősze ez
de semmi pasztell, csak üres, szürke fény
s akik mi voltunk már nem is összegez
csak krónikát ír, miként e költemény
Balade d’une ivresse inconnue
Aznap este, mely több volt mint halála
mert arra gondolt, hogy már csak az jöhet
Wellmann mester szürke színű lelke
nem lett az Úrnál mégsem nagykövet
a köd fölött mikor megjelent s kigyúlt
a hold, miként vörös lángoló bokor
és udvarában épp hogy lángra lobbant
rőt csillagból az első két csokor
elindult és a söntés mögött mélán
a poháron átnézett és át az éveken
majd béna lábon hazaballagott
szerelmesen és hullarészegen…
Akkor este a korcsma legmélyéről
és még három nap hosszú volt az út
és kísérte a holdbokrot az égről
mint őt magát hogy kísérte a múlt.
nagy pohárral itta mint az őrült
borként az éjszaka csillagszín sarát
hamiskártyás, ki isten rút kegyéből
tékozolja el most lopott aranyát
nem látott már az orráig sem hitvány
és nem látott túl rég a tényeken
majd béna lábon hazaballagott
szerelmesen és hullarészegen…
És egyszer, kint a Temetősaroknál
a kocsmároslány ahogyan sört csapolt
nézte, amint szemében összeolvadt
és higanyként pergett szerteszét a múlt
arra gondolt hogy isten rút kegyéből
lelke újból a földre visszaszállt
az égre nézett s a felhők köpenyéről
a pofájára csak hideg köd szitált
s eképpen, még egyszer megtanulta
fürkészni a semmit a sötét egen
és béna lábon hazaballagott
szerelmesen és hullarészegen…
Envoi
Princesse, plus cruelle que le vin
De mon sang rougissant le bleu des cieux,
Oui, je voudrais que ces vers te parviennent
Ivres toujours et toujours amoureux.
(Jean-Luc Moreau fordítása)
(hercegnő, kegyetlenebb a bornál
mely bíbor vérem volt a kék egen
engedd e szavak megtaláljanak
szerelmesen és hullarészegen)
Kávészonett Andinak
október, kedd
A kávé mellé te vagy a konyak
tőled rúgok be és vele ébredek
és átölelsz – te –, vagy a képzetek.
Hosszú verebekben az alkonyat.
S a szürkeség, mint cigarettafüst
veréb-létemből tüdőre szívható.
Sok a magány, kevés az altató,
s a gesztusokról kopik az ezüst.
Úgy remélem ilyenkor: itt maradsz…
Ki voltam: akár a kávé, elfogyott,
s a csésze alján lelkem lett a zacc –
persze, elviszed kimosni legott…
És vegyszer oldja a költő álmát.
A többitől félek. Hozd a számlát!
Jód kisasszony
Jód kisasszony itt hagyta névjegyét
bár – mi tagadás – tíz éve ismerem
de jól esik, hogy ez a protokoll
átszüremlik a fásult éveken
Jód kisasszony több mint sorsszerű
mondhatnám úgy is, hogy állapot
amelyben együtt éljük néhanap
a magányt meg. És a másnapot.
Jód kisasszony az egyetlen szerelmem
mert két másik közt csak ő marad
az ismétlődő, felsejlő értelem
s az idő is ő, amelyen áthalad
Jód kisasszony, ha csókol, mint a véreb
mert ő is tudja, hogy csak átmenet
ő, ki a holnapot pontosan ismeri…
s én nem tervezek. Mert nem lehet.
Jód kisasszony, az áldozat
A préri is meg ő is ismerősöm:
hiába nagyvad: a harc a régi:
szégyellem, hogy dögevő a lelkem
s rettegek, a testemet ha kéri.
két szeme: az északi s déli jég
nézem: fehér a kékben hogy vegyül
s ami csak hideg és lefagyaszt
felhasznál bármit fegyverül
vihog, amikor meglát elterülve
rám néz, hogy: – látod, nem hibáztam!
s ha meg is gyónnám vétkemet,
ő nem engedi, hogy magyarázzam.
ilyenkor mindig eljön értem
és a szívembe újra jódot önt
ölelése egy másik másvilág
Jód kisasszony. az álmok. és a csönd.
aztán látom, ajka közt sziszeg
s hogy eltiporja, az időre gondol,
szemében felizzik a vágy
mit magával hozott a vadonból.
De ha ölelem, újra macska lesz:
fehér testén szivárgó jód-virágok
foga közt viszi el lüktető szívem.
ő, aki visszajön. s akit visszavárok.
Jód kisasszony kémiája
Iszonyú a tér ahol
ez a gyönyörű halogén testet ölt.
Én, ki nem piszkáltam Isten titkait
csak állok a bizonyosság előtt
hogy létezik, s mégis
csak föld,
csak föld
és föld.
létezésébe belenyugszom:
Jód kisasszony mindig ott van
és általa vannak minden rendszerek
s a csillagok helyett ő ragyogtat
esténként fekete, fémes fényeket.
arca az álomperzselte mezsgyén
s a foltos lepedőn, reggel és este,
arca kint és bent mindig ugyanaz:
eljövő vihar ő és ő a tavalyi hó.
de nem több annál, sehogyan sem,
mint ami egy elemről tudható.
Jód kisasszony kiöli majd a férget
lelkemből és szótlanul teljesít
Jód kisasszony, aki nem ígérget s
ki itt felejti mérges csókjait.
a vágy vicsorgó, hússzín ibolyái
– mondják – még stabilak 300 fokon
de Jód kisasszony több mint szerelem
mert Jód kisasszony a Földdel is rokon.
jól ismeri a bűn mögötti zónát,
időt cserél, s a tájon átlapoz.
Jód kisasszony lilára fest át,
Jód kisasszony a színre alapoz.
S mindig a színre. Ha fakul, elillan.
A csend az övé, e privát lételem.
várja, míg rásüt majd a villany
s szerethet újra,
szobahőmérsékleten.
Három perc
még három perc, hogy
rólad szól a vers
nem a tested, egy kicsit
most te érdekelsz…
mert mi történhet
három perc alatt
vagy több volt talán?
ez titok marad.
egy este, tíz sör
és te a ráadás
furcsa kis szavak
és káromkodás
én, a hasbeszélő
mikor hallgatok
s te, amúgy is csendes.
félszavak. szótagok.
három rövid perc
s három nap csoda
háromszor száz év
nem tudom. ki tudja?
s még három perc, hogy
rólad szól a vers
nem a tested, egy kicsit
most te érdekelsz…
ki tudja mi lesz
annyi év alatt
ha három perc és
te, ki magamra hagy
három nap. mondod.
és úgy is teszel.
háromszáz évig
Éva, milyen leszel?
Éneked éneke
- különben: merénylet írni rólad.
- Én tudom, nincsen az a kert és
nincsen az az álom se immár.
A metaforák sivataga ez, s mégis
épp ezért a legszebb, amit valaha láttam,
jer velem én mátkám, épp ezért,
mert semmihez nem vagy hasonlatos,
sem fáraó paripáihoz, sem cédrusligetekhez.
Nem mondom, elképzelhető, hogy
a te szépségedből, a te illatodból s a te
szerelmedből megépíthető lenne egy világ,
de mégis: többet kaptam belőled így.
mert nem nárdus vagy és nem vagy te mirha sem,
mit bárki tudhat, ízlelhet, megszagolhat,
vagy felismerhet bégető juhocskák,
kecskenyájak, galambok között. - Ínyemre való hús vagy ugyan,
de semmiképp sem rózsa, liliom
csak ahogy föld adott nekem,
és hogy is lehetnél, te vér ízű, gyümölcs?
hisz ettől vagy másabb mindennél,
hogy az elmúlás tebenned mozdulatlan,
s gyönyörű méreg vagy, amennyire
hús, vér és méreg gyönyörű lehet. - Enyém vagy én szerelmem, s ez se
több, mint amit e két szó jelent,
ki tudna bármit érteni belőle?
s minek értene, ha már nem övé vagy,
az én titkom vagy s az én hallgatásom
Jeruzsálem s a föld összes lányai között.
betege vagyok a szerelmednek,
s nem mint költői képben szenvedő
nyálkóros hím, de mint megfogalmazható,
diagnosztizált magas vérnyomásos,
depresszív és kedélybeteg egyszeri férfi.
szőlővel, almával ne serkentsetek,
hisz attól szerelem ez, én mátkám, hogy
végigcsináljuk, éhomra is, ahogy lehet. - Zászló felettem a te szerelmed emiatt,
s mert testedhez hasonlatos sincsen semmi;
és ugyanígy senki teste sem.
hány asszony megfordult ágyamban pedig,
s most te osztod meg az ágyadat velem.
én nem tudom, milyen a te tested. - ez a tél is elmúlt, az eső is, elment,
s méhedben gyönyörű gyermekünket hordod,
ki megfogja majd a rókafiakat s egyéb
galád teremtményeit a földnek, akik
a mi szőlőnket bántani akarják,
a sáros, esőszagú kertet, ahol ő fogant,
és ő lesz a király Béther hegyein. - Eljárom a várost, a tereket és az utcákat,
hol immár nem keresem a mások szerelmét,
s te látod, ím ő az, ki feljött ide,
mint a pusztából a füstnek oszlopa,
dehogy tömjén, csak vonatszagú, fáradt,
de emlékeiben illő korokból ismerős
díszes hintaja körül hatvan erős férfi…
s szemhéja alatt száz karcsú palotája. - Hát így állunk, én mátkám, szerelmem,
borral itatnálak, fűszeres gránátalma borral,
pusztából való, szerelmeséhez igyekvő,
semmihez sem hasonlatos, húsból s vérből
való, fájó földi gyönyör. én mátkám.
tégy hát engem, mintegy pecsétet…
ezek a lángok, ládd, az Úrnak lángjai.
LUCIUS DOMITIUS LÁZBESZÉDE
odaát a múltban, ott van az én hazám
hol mítoszokban éltünk mi, szerelmem
nem császárnak, de quirisnek is hitvány
ki veled osztozott azon a kegyelmen
s az embernek, mert annyi múltja van
annyi hazája, s elmúló szerelme
az embernek még annyi dolga van
Lucius Domitius lázbeszéde
et ressurexit… – mesélte Seneca.
s míg az öntudat új kikötőjébe érne
háborgó elmével a rettegő ember,
hihetőbb Istent keresve,
alulírott én, Lucius Domitius közhivatalnok
tiszta tudattal nézem a lángokat, a tüzet
s az őrületet, ahogyan egyre nő.
mert emlékezni többé nem lehet.
s persze, többé felejteni se.
így záródnak az ajtók, ablakok,
s ekképpen nyílnak mind a semmibe.
tógám, a vörös égbolt Rómát eltakarja,
csak szám ha látszik, a Circus Maximus
lépcsőjén még egy-két szót elhadarna,
én mondom, ki egy vagyok a sokból,
mert énutánam nincs több imperátor,
felépítem a várost hamuból s romokból.
a császár búcsúzik. a költő gyászol.
felgyújtom Rómát: az én jogom,
és égre szállnak mind a tetvek,
s mert végem lesz, bölcsen tudjuk,
ha fellázadnak majd a rendek
Rómát én gyújtom fel akkor is.
röviden ennyi. lófasz nektek.
hol vér folyik, ott hűségről beszélnek,
s nem hiszek nekik, Janusra mondom,
arcok és bűnök válnak füstté, az ég
forró méhébe szívja rendre Claudius,
Agrippina és Britannicus arcait.
és fölfelé tart, ahova vágyott a város, végre:
ma éjjel az én hitem hevíti Rómát.
senatorok és okos praetorok,
tógás majmok, kis haszonlesők,
rájuk hagyom Hellászt s Júdeát,
rájuk vonítsanak az éhezők,
cibáljon hát koncot, aki éhes,
dagadt erszényük is kevés,
s erényük is a szótlan feledéshez,
a népet pedig, ha egyetlen nyaka lenne,
lefejezném, s szűzen ragyogna Róma
újszülöttként a tenyeremben.
a várost nézném, a szürke pernyét,
valami nagynak esetlen hamvát,
amelyből az égő szellemet
s a lángot valakik kioltották.
kegyetlenebb mint én számtalan akadt,
s hogy nagyobb csaló-e Galba,
ki csürhét, árulókat küld majd ellenem,
testemet látom vérbe fagyva‚
micsoda művész vész el most velem,
Istenem néz rám odafentről,
most üli torát Róma romjain,
s míg könnyű sorsom pörgeti,
úgy élek én, ahogyan álmodom,
atléta, kocsis, énekes, citerás,
olykor embervért, olykor bort iszom.
mint tudjátok, más néven halok meg,
én, ki nem harcoltam a császár ellen,
s kiket én tettem nagyokká egykoron,
rabszolgák fegyvere zúzza be mellem.
írástudók, kufárok s barbár zsoldosok,
doktorok, redaktorok, s pojácák,
de nagy lélek nincs köztük egy sem.
a pór jókedvét figyelem évek óta,
csatornák közt mi egyéb lenne mérvadó,
mintsem amit a sűrű szenny növeszt,
császár kegyeltje voltam, szelíd fiú,
árva és bitang, örökös jövevény,
ki másért lenni jó rest sose voltam.
ők látják lelkem mind e pillanatban, kiket
szerettem s megöltem mind egy szálig.
vágyak s álmok Jeruzsálemtől Galliáig
64-et írunk, július van és langyos este van,
egy költeményt akartam elszavalni,
melyben írva egy asszony bűne van,
Trójáról írtam minap, és szavakat keresve
– mit mondjak erre harmincévesen?
képet láttam, hogy szép Heléna teste
a porban fekszik s hallgat véresen,
erős vitézek s fegyverek,
karjukban lendület s arcukon harag,
semmivé teszik Trója városát,
s kifosztják néhány nap alatt.
megértettem: Tróját egy asszonyért.
most hit nélkül lenne élni könnyebb,
s fukar lennék? ne adnám érted Rómát?
holnaptól új rend s új idők jönnek.
és rád gondoltam, felgyújtván a várost,
hogy az égbolt mélykék kárpitjára
így írjam fel gyönyörű neved,
marják bele az izzó éjbe a lángok,
hadd lássák az istenek odafentről,
s lássák a bolygók, s tudják mindenek,
hogy téged szeret a költő, Lucius.
hogy úgy emészt el, mint Tróját a lángok,
pusztul a város – épp erről beszéltem,
s lángokról írtam – emlékszel – époszomban,
s hallottad-e, ahogy a csóvák,
mikor az Esquilinus oldalába nyaltak,
hallottad-e hogy én szólok hozzád?
hallottad-e hogy szólongatlak?
s az arcomat láttad-e, kedves?
láttad-e, csak én voltam nyugodt.
mert költőnek lenni volt kihívás,
meglátni azt, ami az őrület
túloldaláról a császárt elvakítja,
meglátni azt a másik Rómát –
Lám, Lucius agya tiszta.
L. D. jegyzete önnön lázbeszédéhez
Róma fölött ma üres volt az ég,
titkok helyett csak száraz tintafolt,
s elhagytak ma mind az istenek.
Ha nem én volnék, és nevemet sem tudnám,
és békén hagyna most a képzelet,
rangommal együtt könnyedén földre dobnám
az idegen kincset, súlyos életet, amit
loptam, s bár meghalni más hazába mennék,
hol nem kísértene szerelmek ingoványa,
s tiszta az ég, mint most e tintafolt;
mint régen, mikor az igazság s a szépség,
s talán még Róma is az Akté teste volt;
az álom, amely egy másik világnak része,
hol értelmet kapna Lucius halk beszéde,
s rangomhoz nem ez a véres, hitvány
palást lenne a dicstelen igazolvány.
Hát halni más hazába, de ölni ide jönnék.
Tudom azt, hogy a félelem s a szépség
torz gyermeke a művészet, s kiváltság
császárként ily balgaságban hinnem,
de kegyetlen költőnek kegyetlen királyság,
ami marad a szón s a véren innen:
hit és hatalom a földi sárban.
A kést nyakamba döftem, végre a
magasba szállok, már könnyű a testem;
alattam az új, a szebbik arcú Róma,
a város, amelyért jó volt mégis élni,
s mely legvégül a halálom is volna.
De elviszem magammal az álmot
– most oldja kék folttá a semmi –,
végül is a legrosszabb az volt,
hogy épp Rómában kellett
épp Nérónak lenni.
L. D. altatódala
– töredék –
Lepida altatott régen
Hogy aludj, Lucius
aludj el szépen
s hogyha alszom szépen
s csillagok az égen
köszöngetnek s aztán
így nagy lesz én is
és nem visz el a csúnya
rézfaszú bagoly
a strix cupripenis
(ahogy nálunkfelé, Antiumban hívták)
és császár leszek egyszer
sisakos, kardos
fényes ruhájú
kapitány,
harcos.
Az első lépés. Britannicus halála (Kr. u. 55.)
Locustával füveket szedtünk
hogy teát készítsünk öcsémnek.
akkoriban mi így füveztünk.
Claudius fiának arca
nincs többé, s ha van
gipsz takarja
nincs többé a kölyök
s a temetéskor, a koporsóban
ahogy az eső eleredt
oldani kezdte a maszkot
s zöld arcának láttán
valaki azt suttogta:
– megölték a kölyköt!
szegény kölyök feküdt a semmiben
zölden és végérvényesen sehogyan
mint akinek az arcában megáll az idő.
vagy mint aki egy koporsóban van
a tömeg morajlott.
megölte az öccsét, mondták.
Nálunk a palotában
anyám hírhedt eltevő volt
több mindent tett el
római tálba’
és Caligulát meg Claudiust
s tán apámat is
római földbe.
De amore
Szerelemről nincs mért szólni többé
mert Nero szerelme túl az álmokon
s Sabina testén, minden mámoron
megedződött és nem tartott örökké:
most Antiumban a bokrok zöldek újra
s az ágakon színes, apró lángok égnek
kilestem tegnap Aktét a ligetben
amint testét kínálta meztelen az égnek
köpenyén feküdt, pőre volt a melle
s mögötte ahogyan láttam az eget
mellei mint apró ladikok
remegtek a sötét ciprusok felett
Akténak teste e hosszú, mély titok
halak siklása néma, nagy vizekben
halálos násztánc, s lelkem partjai
próbálják meg tartani keretbe
Búcsú az asszonyoktól
halottak vagytok mindahányan
romlékony hús vagytok
fekélyes sebek
Octavia, te néma állat
gyilkosod becézget
férjed, császárod
mindened
gyermekként ismerted meg ágyam
a császár és anyám akarták ellened
– halottak vagytok most mindahányan –
s minderről sem Lucius tehet
Lucius Sabina Poppeat akarta
s gyermeke fejét hasában rúgta széjjel
Lucius a kozmosz hűségét akarta
hatalmas, megszállott szenvedéllyel
Statilia, ki utolszor kaptál rangot
nőim közül s halálomban láttál
csak te éled túl, ki a rettenet
karjában két évig a halállal háltál.
L. D. utolsó verse Antiumból
a múltat nézem egy gyorsuló tükörben
szerelmeim szétmálló arcát
s az arcokat őrző egy-egy nyomatot
a hitelesebb túlvilági postát
szemembe tódul, furcsa egyveleg
idő-pörgette, fakó némajáték
nem a hogyant, csupán a tényeket
szemlélnem most büntetés s ajándék
még a szabadság olykor visszacsókol
de már nyugodtan nézem az eget
honnan elindul utánam egy kerub
elragadni a testem- s lelkemet
a zuhanó angyal megharap
szemembe kap, majd tovalibben
előttem pedig egy üres kártyalap
a hóhért várom, hogy megfeszítsen
az angyal ha jön, ne nézz szemébe
s a földet féld, ha megharap
kihalsz belőle, gyertyaláng
szétrohadsz benne, húsdarab!
L. D. a versről
a láng a holddal lassan egybeolvad
és sárszín nyála arcomra csorog
a zenét figyelem, a fuvola hangját
– olykor mintha gyászdallam lenne –
csorog a véres Hold
olvad a sárga pergamenre.
Nincs hatalom, mely verset adna
s míg Néró karja szétzúz egy világot
a nyomorult Lucius egy szóért könyörög
bár megsütöttem a halálmadár cubákját
most mitől félnem nincsen – úgy tudom
talán úgy van, hogy biztonságban lennék
de mi ez a hang?
hisz alszik asszonyom…
S ablakában – hát tényleg igaz lenne?
a görög paraszt fújja fuvoláját?
Tigellinust küldtem hogy kilesse…
s mondta igaz. Most a hideg jár át;
holnap kurvát temetünk újra:
holnap temetjük Claudius lányát
s a bitangot,
ki Caesar ellen vétett
a pergament nézem, s a növekvő sötétet
a hold szétmálló, avas, sárga fényét
ahogy az ég rázza csillagos sörényét.
L. D. búcsúja Rómától
Kialusznak Rómában a lángok
s míg zöldre vált a véredben a lámpa
elhozza a szesz vagy a gyógyszer
a hallgatást s a mindennapi álmot
a látomást, úgy kedd este az édent
s a méregszínű vágy alatt
lehűti majd a rettenet
mint gyorsuló búvópatak
a fölvilágló tényeket.
én hallgatok, más írja ezt a könyvet
a lelkemet is ellopta egy császár
akire L. D. most nyelvet ölt
de Rómában már másnak áll a vásár
hát ég veletek császári kurvák
Hellász s Egyiptom lányai
nézzétek a testem, ti démonok
szerelmem hús-vér árnyai
öleljen át az ég szerelme
s ha a lángokat már látni sok
ne várjatok hát kegyelemre
Venus vigyázzon és a charisok
rakjatok máglyát izzó testekből
Subiacum bokrai alatt
s daloljatok a szerelemről
ha erőtökből erre is marad
Aktéról és a szerelemről
1.
akkoriban még Antiumban éltünk
én és szerelmem is, Akté, az örök.
Domitiát lestem meg egy este
nevelőanyámat, amint vetkőzött.
fonnyadó melleire néztem
s elképzeltem testét az ing alatt
s bőre alól hogy kiette az idő
a húst s már rágta a csontokat
majd kimentem s elmondtam Akténak
azt mondtam neki, te kicsi húscafat,
én nem hiszem, hogy ez lesz belőled
barnácska melledből, karodból ez marad
pánik tört rám, úgy vontam magamhoz
és úgy csókoltam, mint egy eszement
Vénuszt kértem, hogy nézzen rá e fáradt
kétségbeesett kölyökre idelent
tizenhat voltam, ő tán eggyel kisebb
sponsa mea! – azt mondtam. Jegyesem!
fején aranyos diadémot láttam
s császári gyűrűt saját kezemen
s láttam azt is, hogy örökkön örökké
s mindenen túl van ez a szerelem.
2.
ha császár lennék – röhögtem magamban
és enyém volna a Földön minden hatalom
Akté teste így maradna mindig
ameddig élek, s amíg akarom
tíz éve történt, magam mellé vettem
mellettem él s mégsem lett ágyasom
s mint később beláttam másra kellett
amire vágytam, és az a hatalom
amellyel őrizni akartam az időt
s elűzni tőle a múló éveket
s bevallom, hogy örülök utólag
s boldogan látom azt, hogy nem lehet
két napja múlt, hogy vele háltam
barackszín bőre, teste régen idegen
Akté csupán egy múltba varrt emlék
s mégis ő minden, ami szerelem.
az lett a sorsa amit egy régi nőért
nem a császár, de férfi megtehet
hogy íme róla szól e vers is
majd magába őrli az emlékezet
valahol itt a palotában, itt él
magamhoz vettem s jön, hogyha hívom
csak az ölelése lett már idegen
bár ugyanaz, mint az antiumi hídon
3.
jó tudni végül, hogy most Aktét
azt, hogy a testét meleg ágyban basszák
bár gyönyörű húsa szolgák étke lett
akik már Luciust többször felszarvazták
animal impudensnek mondtak
– mert hiszen érzi a plebs is a kéjt –
hogy emlékeim meleg trágyadombja
melyre szerelmük ontja rá a vért
ezt mondtam, Akté ennyi immár
lerótt adó, vagy lehullt ékezet
de fél szemmel az üres égre néztem
majd magam elé, mint ki vétkezett.
