farkas wellmann endre
kulipendium
Erdélyi Híradó
Kolozsvár 1999
Megjelent a Pro Professione alapítvány támogatásával
© Farkas Wellmann Endre, 1999
A könyv szerkesztője : Szőcs Géza
Kiadja az
Erdélyi Híradó Könyv- és Lapkiadó, Kolozsvárott
Felelős kiadó : Szőcs Géza
Nyomdai előkészítés : 1024 studio
RO–3400 Cluj–Kolozsvár, Cişmigiu u. 1/14.
tel · fax · modem +40 64 190405
Készült a Gewalt kft. nyomdájában, Kolozsvárott.
tel +40 64 197208
Igazgató : Szakács Levente
ISBN 973 8045 18 5
kulipendium
józsef attila
„…láttam, hogy a törvény szövedéke…”
kezdetben vala a textus, a teremtés egyben,
mondanám, hogy én és te, s amelyben
szebb hitünkre feszült kétes önkény
fölöttünk s fölötte pisla csillagoknak :
hatalmasabb, mert földi az a törvény
elővers
egzaltált invokáció, szeráfnak
félős : a kasztot elnyeli
a nyelvnek ingoványa
míg ajkainkat égeti
a parázs mindhiába
végvára beszédünk nem lett
semminek mi közelebb enged
örökléthez léthez hozzád
bár tudtuk mily szerepet oszt rád
egy érintés egy élesebb tekintet
szidhatod e verset s benne minket
hogy rideg kéjúr és silány áldozat
micsoda nexust áldozhat
szép s igaz ügyeknek.
ajánlás helyett csak ennyi le se szarom
hogy mily kanálison hová oson szarom
versem mily szíveket sebeket tép fel
vagy zárakat. erről szól most e tétel.
ajánlom – s mégse nem – magam.
hogy mit gondolt gadamer s ricoeur
az elmélet csak geciben likőr
segglyukamnál szűkebb horizont.
mit lila száj és kékharisnya mond
s mielőtt befalja ráhúz egy kotont
ó olvasóm minő nagy élvezet
jól jönne most egy prűdebb nyelvezet
mellyel üdébb gyöngéd tavaszi verset
s ráncos arcú paraszt nénit festhet
a lélek az elme s a szikkadt képzelet.
csak éppen feledni nehezebb
a szűkszemű és ordas múltat
vagy jövőt létezésnyit írni
mi örökebb léttel egybemoshat
s valamit most istentől visszakérni.
*
adj erőt pennámnak úgy megírni mindezt
legyen bár szövegem süket nyelvi inceszt
mint nem még e prérin ahol senki inveszt
de értik még a nyelvet isszák bár a sok szeszt.
másodosztály
(szerelmünk többször pálya-
munkáért pályabér volt)
koszorúmhoz újabb
és megint új babért told
a hónapokig tartó formabontás.
keskeny nyomtávon ziháltunk
baljósan döcögött a bíbor kisvonat.
hiúbb mint elmém : csőd lesz a vége ;
hihetetlen a kattogás hogy
a terminálig érne
– visszavonom minden válaszomat.
nos mit kér a kényelemért cserébe ?
(milyen szerencse – tán stratégia –
menettérti jegyre költeni
mond a pályázó vagyis a pályamunkás)
cinkelt lapokkal
ismerem a legnagyobb királyfi
korai bukását s nyilván
a férfikori heveny szerelmeket.
(néhány alapos tán ismerős okból
ki se látszom lassan a toposzokból)
levetem bőrömet kedves
kezed hűlt kontúrja rajta
vidd haza ezt a trófeát
a nyílt sebet a múltidő
szorgalma összevarrja.
remegnek a kékre váltó rózsák :
enyém a hatalom tiéd az ország
a birtok mely kártyán elveszett.
infernó
„…tehát a hús és a vágy jogait meg tudom érteni…”
csáth géza
az ördög lába újra lép
és zsoldod lesz a féltés
hogy kivel bújna ágyba épp
a torzult egyetértés
álmain három kiskapun
testedig elhatolhat
bágyadt pilládon angyalom
fájdalom araszolgat
közben mit felnagyítgat
a fojtott régi visszfény
és gyűrött párnahajjal
összekuszált a filmjén
egy léten túli sávot
egy arcon túli zónát
ha befutnád a távot
és szerelmét megóvnád
az érzés is még várat
a tökéletlen végzet
bevetheted az ágyat
ha penzumod bevégzed
s az ördög lába újra lép
zsoldod lett hát a féltés
na vele bújtam ágyba épp
s most itt az új kísértés
történelmi szöveg : álnemzeti líra
azok a kúrások csak formát fogantak.
mindketten tudtuk : baszatlan a század
eufória s eszme újfent elmaradtak.
csak birtokoltam ágyadat : hazádat.
mint átírt bekezdés olyan volt az este.
egy mellékmondat. alanya lehettél.
egy poszt-koitum szerelembe esve
óvszeres feeling. bárgyú s rideg szentély.
nagy hittel hegyeket
kisebbel dombokat
ragyog a vénuszi terep :
a forma előtt a gombokat
matatta még kezed.
és persze most a gondolat
lenne a bősz pontos kiút :
megváltanom ágyadat a hazát
s úszni tovább mondjuk kéjesen
még sterilebb századokon át.
zubbony
à maître Platon
I.
milyen kibaszás őrnagy úr !
hogy lehetett volna így is.
lehetett volna kufstein auschwitz
hol mi őrnagyok közlegények
vagy vietnámi erénnyel taroló
zöldruhás történelmi tények
áldozói s a műsoráradatban
épp lehetett volna bármi
őrnagy úr amit nem akartam
most számban újra olcsó szivarral
az asztalon meg gyalogsági konyak
az emlékezés szűk cipőjében
szorít a felgyűlt tényanyag
és papírt kívánt ma reggel míg
gyomrom reggelit s hanyag
vigyorral sarokba tett a spórlás.
II.
1.
milyen poétikus a szar.
a zsigerek kéjesebb világa
milyen öntörvényű egy boncasztalon.
az első lövészet után szanitéc lettem.
a második után katona.
és nem tudom hogy melyik
erkölcs igazult meg bennem.
2.
látja bevallottam jobb szerettem
a hideg fegyvert mint pl. ama
bajtársam elvágott karjáról
szikével vakarni le a koszt.
öt öltés helyett öt golyót kilőni.
becsületes és pontos munkám
nem ezt igazolta – tudom.
de rám feszül a mai akaratban
és lészen kényszerzubbonyom
mindaz mit akkor hiábavalónak hittem.
és vigasztalt hogy tévedek e hitben
ha emlékszik rá őrnagy úr hogy éppen
az ismeretlen katonák vagyis
a túltenyésztett tetvek táborában
hányingerem volt a paródiától.
s zúgott naphosszat a gép.
és ismeretlen katonákat termelt.
akikből gladiátor nem lett.
csak szenny csak csürhe s terhelt
hős dilettáns és bátor
szarevő kaszárnyapatkány.
lemérni szolgált őket rangom s a státusz
amelyben vegetáltam önfeledten.
3.
így éltünk akkor mi e földön
s ily korban őrnagyom
honnan üdvözletem küldöm
e kor sem más. vagy nem nagyon.
tán otthonos seszínű ruhám
ám nem álcáz terepszínű mellény
szemhéjam fityeg fáradtan bután
fejem lehajtva más időknek mellén.
öreg lettem és cinikus s ha kérdi
válasz helyett mit sem mondhatok :
kalasnyikovomat visszakérni
lassacskán egyre több az ok
végülis így lett őrnagy úr
a beszédmód épp változhat ha kéri
tudományomat még nem tudom
vigyorban s hullákban lemérni
4.
látja őrnagy úr
én a lesipuskás
a garnizont míg
vaktölténnyel védtem
kiirtottam mégis
millió pogányt
gyűljön földi vétkem
és viszonyom most
bűnösebb a földdel
a kint idegen
s idebent a bűnjel
a bűntárgy pedig
én magam vagyok
bár látható a rend
a keresztényi trend
már jönnek angyalok
lelkemért kardalok
visítnak égi téren
és én az ezredvégen
testamentum gyanánt
megeszek két banánt
s héját a tömegbe dobom.
5.
őrnagy úr még emlékszem a nőre
az autón kúrtunk a sárvédőre dőlve
a kaszárnyán nem sokkal túli parkban
mocskos volt és viszketett a farkam
mert így tanították a mocskosság erényét
hazamenni csak mosdani akartam
többek között s míg nem tudtam a leckét
túljutni a kerten biztonságban hogy kell
azt hittem hogy lelkemre kell az óvszer
s reggelente az ügyetlen macskamosdás.
és sorolhatnám még a rengeteg más
meglepetést is melyek közönyössé tették
ölés és ölelés szándékában a félszet
nyelvem míg szántotta ágyékát és testét
nem értettem miért vagyok félszeg
pedig három hét után először az asszonyt…
most pedig…
6.
…őrnagy úr csak az emlékezés
a hajnali keserű kávé tudja
morzsolódik az öntudat
a dolgok őrlőjébe dobva.
beszélnem kellett tudom hogy érti
általában egy nyelvet beszéltünk
közös volt az eszme és a préri.
jó volt így : ismeretlen katona
párás szemével nézni végig
a régi kartotékot hogy összetépik
s a nagy listán csak szervetlen adat
ami megmarad vagy nem marad
meg emlékül a múltba fojtott jóból
s már értem azt hogy ez sem végzetes :
mivé leszünk katonák- s őrnagyokból
én már csak civil. ön már ezredes.
vetélés
oratórium helyett, k. z. barátomnak
királyi többes. most
lemoslak magamról.
két centért soha jobbat.
vájtfülű markotányos
létre süketebb azonban.
ami az alapokra rávilágít :
két embert veszthetünk
ringyókkal kövezett igaz utunkon.
tényállásnak silány.
tényálladékként még működik.
lassan már nem vagytok.
csak ültök itt.
rituálé
érkezését a nemtelen éjszakában
palackba zárt szeszes párlatok jelezték.
s már nem tudom hogy mosolya volt-e
meghatóbb vagy a makk ász amivel azt
a partit nyertem. s ezt is. kihúztam a dugót
mondani már ahogy ezt szokás. vagy nem.
tudja milyen a drótmikulás ? a beavatás az
ünnepek alatt. tényleg kifogta a nagy halat ?
vagy megszokásból kezeli így a varsát ?
az ünnepekre elkel néhány jó falat.
looser ; bár megsüvegeli kicsiny csapatunk.
öröm hogy az okoskodáson önnel is osztozunk.
majd áhítattal röhögünk össze kicsinyes bukásán
midőn a számlát benyújtjuk barátom vagy én.
ígyen lesz lőtér egyetlen pupillából.
szentély
és templomában voltam
emlékszik ágika ?
egy barokk délutánon
laterna magica
és kövér volt szerelmünk
és önnek lelke combja
tékozolt kincs mely fényét
most életemre ontja
s vágya a fülledt léten át
úgy metszette ketté
a fásult transzcendenciát
s tette szerelemmé
mit ördög ád az ösztönt
hogy hitemmé lett nyomban
s imádni megtanultam önt
bár templomában ministráns
ha voltam
ringyó-mix
„nincs semmi jobb, mint egy ringyó”
ganxta zolee
az asztalnál nem tudtam mért sunyít
hogy bikinit hord-e vagy
hőkezelt fémbugyit
ajkán ahogy ívesen folyt a nyál
sosem értettem mért rinyál
mert mindketten tudtuk : az lesz
még egy éjszaka : über alles
s mielőtt a kéj leve elönt
napok kérdése domesztikálom önt
hiába hajol át a koszló pulton
a kéj szagát érzem már
minden outputon
hajtsa le kis fejét mint bogár
nem érdekel a lelke
hogy épp ejakulál
s na persze hogy nincs semmi jobb
mintha psychém aljáig leszop
nem mintha ott lenne a lényeg
de tudatig hatolnak a tények
s míg szájában feszül a dorong
nem értem hölgyem miért borong
így lesz ez mindig hogyha hív
de véletlenül ma nem vagyok erektív
sóder ez is mint minden más
pályázhat rá egy nőstény júdás
de amúgy is a fasz rég kivan
nyaralhatnék most
egy fémbugyiban
utolsó sztori ez : megalamúr
fél és szeret aránytalanul
szerelmünkért na még egy könnyet
még egy utolsó kispályás hőstett
mit látni hagy ma az akarat
pofájában minden
csak holnapi kirakat
hagyjon hát fel a piszkos tervvel
mintha látnám : bekurvul ezerrel
mosolya csak festék az üvegen :
nos ? süvegcukrom vagy süvegem ?
és megérthetné végre az eszmét
nem akartam mást csak a testét…
bánk bán
az ingerküszöbön
a vágy tigrise horkan
micsoda szerelem
egy túlélt korban
ma vérre vár a vár
nevem nem engedi
túljátszani a szerző
álmom csak reggeli
s neved lesz a jelszó
ha szarvamat növesztem
egy égi ország méri
az erényt szűkösebben
láttam már sokszor ezt
más nőknek tomporán
mit testedbe betolva
tebenned tombol ám
a féktelen végzet
képtelen igézet
hogy ha visszakéri
mit ma megígérhet
istentől pokolig
lehetnél csak alig
ösztönöddel cinkos
balek hadibiztos
carmen könyve
két szeme sötét zselatin :
kút, melybe emlékeit fojtja.
míg az utcalámpa ernyője eltakar
köztünk egy foltnyi létet s ketyeg az óra :
tükrödre, látod, furcsa fény csorog
vagy kormos vér egy izzó szemgolyóra
kronstadt
I. genézis
remeg a kéz s a formátlan anyag
tombol a teremtésben. alakot ölt a massza.
a mozdulat még esetlen hanyag :
a teremtmény a létet kanalazza.
II. 2 vár
a nyelv mögé egy várost építettem
hol tető(k) alá hozzuk ami minket illet
– míg visszahull a némaság föléje –
szentté tesszük földi ügyeinket
szerelmünkre várost építettem :
neve mostan halványzöld penész
történelmén – kellék sem e versben
bár a múltból ezt-azt felidéz.
max. fikció. a többit nem tudom.
csak krúdys volt az éjszaka a téren.
a jelen pedig fokozta undorom.
fantáziámmal hát ami kell : bemérem.
kezem közt halt meg a régi város.
létem amúgy idegen volt benne.
bevág az új minden idegembe :
mi te is vagy s engem meghatároz.
a nyelv mögé egy várost építettem.
III. kronstadt
brassó egy szar.
kronstadt egy világ.
a száraz szemgödörből
az elme még kilát.
brassó egy szar.
kronstadt egy világ.
a pályaudvartól
a bertalanba ki
busz vagy villamos
vagy egyéb iránt
legyen egy taxi
s néhány szál virág
szavak csokorba kötve
s a sínen rózsa ég
vagy éppen kerékbe törve
betonon izzik s a tüske
felsérti majd a flasztert
és mindegy busz vagy taxi
mert benne ott a rózsa
csikorgó villamossín
életem összefogja
és virágokkal lépek
a jótékony dobozhoz
pirosló nyári délben
ma tested lesz a kozmosz
az autó már fékez
az első lépés hozzád.
rózsám szívedhez a létra.
s míg szorítom a karfát
a két felizzó sínpár
langyosítja brassót
kronstadttá öleli
és benne én az asszonyt.
IV. nyelv
teremté házoá
szép nagy paradisom
mégis szűk padlizsán
lehetett otthonom
s látod most neglizsám
pardőz a neglizsém
szó elfogyni lassan
maradni csak klisém
Istenem ó mondd hogy mire
volt jó írni e korban ?
változatok
fővárosi kedves legrosszabb de jó is
szemedben a szajna tükrében a boul’miche
és amikor végre remegve kimondtad
jó volt hogy nem párizs. csak postarét. kronstadt.
arcod a hold ma
arcod a hold ma tedd tenyerembe
fénye ha éjt hoz tán ölelésed
vonja burokba szép szerelembe
lüktet az ajkad ágy az öled ha
arcod a hold ma végzetem egyben
egykori mámor csontzata roppan
csontzene újra s éjszaka egyre
csókod a tét most jer’ ki a hegyre
arcod a hold ma s szíved a holdban
ily szerelemre hív ez a dallam
alkonyi táj ez messze az éj még
marja sebem most éji e szépség
arcod a hold ma vágyad a kínhoz
férceli testem angyali kínt hoz
mennyei óra lüktet az ajkad
égbe vesző ha átkod akartad
arcod a hold ma tedd tenyerembe
vonat
a percnyi pontosság.
asszonyom.
ez nem az a vonat.
és nem a gare de l’est.
nem az az alkonyat.
füttyösen. barnán.
spiccesen. nedvesen.
csak a szatmári gyors.
s tán brassó kedvesem.
érvek nélkül
neved csikorogja a nyirkos kapu-utca
hol több száz éve jeltelen a flaszter
a proletár még rossz álmát alussza
s templom csábít hogy a lelked add el
a sárga fénytől duzzadó kövekkel
körsétát tesz az utcalámpa lángja
a város jó lesz hazatér magába
a többiért a kétségekkel hagyj fel
nézd : az én hitem brassó ez a város
mi önmagával kronstadttal határos
*
tapad a nyelv a szóhoz a lét a létigéhez
tisztára mos és lassan és lassan összevérez.
körséta a várban. neved csikorogja
és azt hogy laktunk itt egy nyáron
talán a város még összefogna
ha kell egy identitáshatáron
s te lennél újra az igében az éjfél
boszorkány angyal és amitől féltél
pironkodás és utcafény a háttér
amire a szerelem épp ma ráér
a csend mögötti sárga színű kéjnél
most magadért cserébe visszakérnél
engem vagy a hűségesebb várost.
s tenyeredben vinnél : fénylő fároszt
mely bevilágít főtereket flasztert
a lelkeinkért a kérődző tornyot
s egy postaréti zsírozatlan hintán
az eszme szép csak szerelmem a hitvány
amor carnalis
„a lelkünk az Istené, de a testünk a miénk”
grigorij raszputyin
Isten felé a vágyat hogyha költi
az emlék amely véle egybefolyt
testedben a törvény tiszta volt
és attól szép a szerelmünk hogy földi
a korélménytől távol is szerettél
gyertyákkal a szobrokig ma vissza
most legyen a perc amely fölissza
hazugságom : hívebbet a vérnél
pupilládban angyalkar ha játszik
felold a fény s rút homályba téved
visszakúsz’ az első látomásig
izzanak a hús szerinti tények
jöhetne hát sült után a vodka
vért és izmot imígy egybefogva
túlutazni brassót
„nincs mód, hogy varsót túlutazzam”
térey jános
kronstadtból jövet visszaút már nincsen.
leéltük csonkig ezt a várost. a hazaútért
most cserébe a minden. csak az állomás
üres és magányos. szerelmedért vagy
semmiért egészen. légy tékozló s megtért
e hitben hol ma jutányos az üdv. s szentebb
mint legendák s mítoszbéli kurvák keblén
az égi gyönyörnek ígérete. míg elhiszed hogy
kronstadt a teremtmény hívebb lehet
mindennél mi földi. az állomáson a tábla
mást mutat. egy másik várost. s egy
zöldebb gyorsvonat ha vinne
a teremtésig hol szikrázik a nyár s az őrület
s feketére pergelve a házak. imádnám kényüket
hasonló isteneknek s ígéreteiket úgyszint.
ilyen uraknak bedőlnék pogányul
s könnyen. de kronstadtot kinőni csak képtelen
ha voltam. az elme sziporkáz. egy más városban
voltam halandó míg világomért kínálták a cenket
brassó megköt ám túlmutatni enged önmagán :
minden világos. csak még néhány talány.
leéltük ugyan csonkig ezt várost. a vár hallgat
s a templomig bizakodva erőt ad
néhány ezredvégi kocsma.
szerelmedért. az egyik régi énem
amelyből üzenek s amelyben elégnem
a csodákhoz volt némi adalék.
szerelmedért ma mégis túlutaznám
pianissimo, a vágyról
a márkaboltban ténfereg a lélek.
kinyalva minden fényes most az altáj :
s megkötötté vált benned az erkölcs
(amelyben most magamra hagytál)
vásárolj el azért vagyok hogy elkölts
mint pénzt vagy reggelit. bankjegyet
mely világodban nagyobb tét lehet
s a váltópénzért minő parkolójegy
lelkemben stagnálhatsz :
tékozló és mennyei üzlet,
hol én szolgáltató
a városért s magamért ha voltam
téged csak szerető. és mást csak áltató.
az utolsó város
brassó már nem kronstadt
és kocsárd sem kocsárd
lassan nem értek semmit
dsida tán megbocsát
címadó vers
óda / józsef attila / én / stb.
mint alvadt vérdarabok,
úgy hullnak eléd ez ocsmány szavak.
tényleg, a lét dadog
s a lélekben meggyűl a salak
kulipendium
árkában a létnek
létem mennyit érhet
használható egyszer
vagy egyszer sem vagyok
vagyok vagy vagyhatok
egy távolabbi délnek
a lét nagy segge partján
vörösen és barnán
hígan és keményen
csusszanok serényen
ahogyan Isten mozdít
és írom önarcképem
tán le kellene lépnem
és önarcképem hagynom
ó szebb lenne az ének
ha nem magamat kéne
végre már eladnom
északnak és délnek
és örülnék hogy gyűlnek
keletek, nyugatok
játszanának velük
múzsák és angyalok
boldog lennék én is
s ágyékukban fétis
de milyen jó volna
ha míg ezt leírom
fejem ha nem csúszna
Isten fenekéről
egy még sötétebb lyukba
Hátlap:
az interpretációból egyszer kiutaznék
és több trópuson érne biztos élmény
a szövegmezőn farkam nap sütötte
a textusba csak épp hogy beleférvén
ó nyelv! ó nyelvek! lányok! csontok!
ringyók és foltos kék harisnyák!
látjátok ismét formabontok