Farkas Wellmann Endre
A római disznó
Orpheusz Kiadó, Budapest, 2016
A kötet a Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jelent meg.
Szerkesztette: Szőcs Géza
© Farkas Wellmann Endre, 2016
© Orpheusz Kiadó, 2016
A RAGADOZÓ ÁLMA
Disznótoros
Ha disznót vágott, ragyogott a lelke.
Boldog volt a zsírtól, s ujja, ha húshoz ért,
a rostok közt a szerelemre gondolt.
Én vele szemben álltam
és néztem a halált és a vért.
Nem akartam látni
és ilyen asztaloknál őt se
máshogy tudtam egykor a szenvedélyt.
Féltem, hogy mindenevő lesz,
féltettem az asztalnál, az ágyban
végül pedig magam is féltem tőle.
Hisz ki mindenevő az ágyban,
maszatos lesz a lepedője.
És lelkében is csak a zsír ragyog.
Trónfoglaló
kutyák és álmok, morajlás a vérben,
csak hangok hang után megbocsátják,
hogy nevem sincs már, sem arcom,
sem semmim se igazán
ma elhagyom a te húsodat, kedves
húshagyókedd, húshagyó, ez lesz…
az érintés ma csupán a bőrig ér el,
nem áramlik tovább
rád hullanak a függönyök,
megtapos legszebb éjszakád
a lélek mögött, míg átfut a végtelenbe
nem látod, megrezdül a brokát
rádnyitja nagy szemét az Isten
s feldereng valami
valahol odaát
rossz álmaidat értem én – így az Isten
bár hogy rossz-e mind,
finom textúrájában a félelem,
a vacogásban, a nagykabáton
ahol már semmi több nincs,
ahol már csak tenmagad, vagy az se
másik valóság, másik este
ahonnan újraépül
a hétköznapok
kocsonyás, szürke teste
a ragadozó álmodik, a vér ellened érvel:
de te csak engem láthatsz,
bármilyen messze nézel
Terra
adj nevet neki. félelme átvilágít
és felismered amint visszapásztáz rája s
szemébe villan egy pipacs fénydudája.
egy ragozatlan létigét akartam: ha lett
volna rá bár egy rossz esélyem, tudni,
s lehetőleg vagy netán itt e földön.
öntudatlan, mint legelső szerelmet, első
csókot, a testnek gügyögését húsomban
hallom széthordja a hangod
és itt kísért míg ruháid szétdobálod
s szavakba búvik, remegve észrevétlen
harminchárom alakban s féleképpen
esélyem úgyse lenne: s kiválasztalak
hogy a válaszoktól hitvány válaszfalak
mögött az arcod már ne lássam
s ha agyadban érzed az emlékezés kését nézz
csak énrám: mint rándul meg a vállam
Spleen
1.
a címszó alá beférsz még te is,
és választhatsz még ezt meg azt magadnak,
ilyesmit mondott akkor este,
ujjaival gyufát
keresve hozzátette:
és kiválasztottalak…
2.
mikor az utcalámpa átsüt rajtad,
megértesz majd, te is megérted végül…
míg rongycica játszik majd a kóccal
s a rongykutyával összebékül
3.
a kiskutya is aluszik,
máma már nem – vagy nem tovább;
a hallban tangó pityereg
fehér babák
és éjszakák
4.
arcod miféle fényben ül
szétmázolt szemekkel?
fordított időben mért
ragyogsz, kire várva?
érintésenként felviláglasz
bennem, mint egy szemgolyó,
mint csillagok közt egy
pisla
utcalámpa
5.
van úgy, hogy a szemgödörbe
és önmagába visszatér a város,
titka már csak újsághír lehet
és alapanyag, nyilván a glóriához
Trójai képeslap Kolozsvárról
N.B. kisasszonynak, csak úgy
Partjain csak krokodil az asszony:
itt e folyó, holmi Szajna-féle;
hívják Donnak, Temzének, Szamosnak,
nem tudom, de nem talál a képbe.
Itt a város. Látod, ez, barátném.
Óva óv vagy kiköp, s elfelejt.
Villamos zötyög, és pénz beszél;
sínylődik a láncra vert selejt.
Itt a főtér. Faló nyerít rajta.
Ahogy illik: be van vonva bronzzal.
Gipszkirály meg réz-alattvaló röhög
szembe modern héroszokkal.
Itt egy utca. Nagyon híres utca.
Romkertjét már benőtte a páfrány.
Itt a templom. Történelmi szcéna:
pasas gyíkkal. Gyík vagy anyasárkány.
Egykedvű ősz: lábunknál a város.
Fellegvár, és szemben ott a Hója.
Amíg bennem Kolozsvár világít,
addig benned ott sötétlik Trója.
Idill
A sintér és a színtér
Sziveri János
nyarat akartam én és nőt a nyárhoz
ajkakat és az égett hús szagát
ki képes mindent összefogni
és reggel kávét főz és főz teát
én sorozatgyíkos
ő meg bébisintér
és ami állandó:
az csupán a színtér
és az évszakok
félpuha állaga
ágyunkban törvényt ül a nyár
alszik a szoknyád s a kabát:
melledre végül a képzelet
aggatja fel régvolt asszonyát
Kötelékek
felfekszel szívem mint egy kis
halott s én úgy gyalázom tested
mint kiéhezett férfiak,
mint vadállat ki ételéért reszket
és közben integet a
gavallér, ilyenkor,
ha tetszik: gentleman
átnéz a szűrőn
a bájon s kellemen:
hozok majd lóvirágot
gázrózsát gyászszorszépet
seggfűt is hozok
és jövök bármi áron
lelkemet is hozom most
vettem gyári áron
Nagycsütörtök
– Milord
hogy angol, francia
hogy öngól, vagy pia
kié lesz, Milord
s a jó piaf
anyámnak jó fia
kié e hagymaláz
nem tudni meg, Milord
hogy kié volt a Ford
s az összes déjà vu
kié az életem
s a nombre de la rue
a múltba lép, Milord
nő kéne most talán.
ki kopog múltamon
múltamnak ajtaján
ajtaján ablakán
Eve ő vagy Éva-é?
hogy elbasztuk, Milord
az éj egy hosszú test
vonagló gyászszekér
mozogni béna, rest
reszkessen csak, Milord
hogy több mint kabaré
kopogni kéne most
…az emlék magamé….
Rák hava
január, kétezerötben.
vonat, ablakpárkány
és anyám a ködben.
Debrecen felé
és harminc felé
kétezerötben.
amikor ő gondolt rám
mondjuk hetvenötben
egy másik vonaton
egy másik szürke ködben
úgy harminc felé
úgy hetvenötben…
a vonatok összetartanak.
és milyen érdekes,
hogy találkozunk
hogy hetvenötben
hogy én is harminc
ő is, és mindenki
Debrecen felé
egy vonaton annyi minden
s házasként magam is
s gyerekként magam is
kétezerötben magam is
majdnem apaként
Debrecen felé.
csomag, merthogy utazik
szegény, via Kürtös
szendvics, cigaretta
neverland, Debrecen
felé majdnem apaként
majdnem gyerekként
egy vonaton, ki az ablakon
és anyám a ködben
táskámban anyaméh
amelyben fogantam
rajta rák, metszetekben:
szövettanira vár,
átcsempészendő.
vonat, neverland, Debrecen
pulykakakas, anyám,
vonat és én összetartunk.
harminc és Debrecen felé.
Azóta elvált és gyerek.
s ha megkérdez a lányom
ahogy anyámat szeretem
túlnézek benne, bennetek
túl a rákon.
hetvenötben és most
és mindörökké.
Bp.
mint bárki más, akit
befogad vagy kiköp a
város egy ideje úgy járok
Pesten, mint akit
befogadtak és kiköptek.
a régi fények, karácsonykor
az Andrássy úton végig átal
valahány útkereszten
ahogy az évek cirkálnak olykor
a ráncokban, a vérerekben.
mint bárki más, ki részesül a
fényből visszavert fény,
de arcát eltakarja,
mint öreg Simeon, egy koldus ül
a Körönd flaszterére ráfeszül árnyalakja
és úgy látom, elvész ez az év is
s cél csupán a Hősökig jutni el,
s onnan tovább, ki tudja.
a sávot nézem: látom nincs tovább
a piros lámpák megannyi stáció. és
most az egyszer hiába a zöld:
többé nem mozdul semmi már.
Hűségária. A tigris
Czégényi Dórának
ma éjjel a hűség oly mindenható, mint még sohase volt
Éltető József
akit nem kísért semmi
az kísérteni vágyik
a múltidőbe menni
a lépcsőtől az ágyig
és csak a hallgatásig
kíséri s gyötri, nyúzza
magára hagyja aztán
mint gyilkosát a hulla.
a régi ágyad látod,
a párnád sarkán reggel az
ott egy sárga lábnyom a
múltba lépő állat
a vágyak sárga lépte a
gyilkos, karcsú tigris
ki álmaidat védte
és üzen éjszakánként
hogy mégis volna tétje
az éjszakák is lassan
fekete, béna tárnák a
folyosókat végleg
már kísértetek járják.
a tigris karcsú léte
fogának villanása
az évek titkos lépte
tényleg, csak ennyi lenne?
tényleg, csak ennyi volt.
Sara Lozano balladája
Sara Lozano kacér cseléd,
szobalány volt a Halálhotelben,
ott láttam először az arcát,
üldögélvén a bőrfotelben.
Sara Lozano reggelente
a folyosókat hétszer járta meg, hét
lassú kör, míg zsákjába szedte az
átmenőktől maradt szemetet.
Szezonvendégek, zsúrfiúk;
tudósok, papok s utcanők,
üres szobák s fehér falak,
új kuncsaftok és elmenők…
Mindannyian ott ülünk a hallban, mind,
kikből vendég immár nem lehet,
Sara Lozano elsuhanva halkan, egyenként
ránk néz s van, hogy felnevet.
Szezonvendégek, zsúrfiúk;
tudósok, papok s utcanők,
üres szobák s fehér falak,
új kuncsaftok és elmenők…
Ülünk a hallban. Bőrfotőj.
Sara Lozano. Szerelem.
Üres folyosók. Halálhotőj.
s a kulcs? s a zár? s a kegyelem?
Veszendő dolgok balladája
Állatok közé tévedtem mostanában s
ma begyűjtenek – fakuló trófeát de
sörényem legszebben most ragyog s
tükröm mögött az arcom odaát.
Leköpnek, mert a testem, lelkem kurva
s leköptem én is morált s etikát
harminckét évem magam mögött tudva
a létemen most lelkem bukik át…
Úgy van, Uram, hogy gyarlóságom
s mit vesztettem: most köszönöm neked
hogy elhagytam és már-már elfeledtem
szerelmeim s a szűkülő létteret
ahol a vágy még álruhában egyszer az
emlékekkel s gúnnyal összenézne
Uram, úgy van, hogy köszönöm
hogy gyarlóságom mára különbéke
mert századszor is olajra léptem
hogy forró lett a régen hűs talaj
hiába hogy a templomodba tértem
s lelkem széttépve kértelek tavaly
és kerestelek, lemondva a nőről
elvetve könyvet, bort, és jóbarátot
hogy megmutasd – ha van még – azt az
ösvényt s mi érhetne még bár csak fél petákot
a reményt, amellyel végül kitöröltem
a seggem s aztán falhoz basztam azt
úgy éreztem egy röpke pillanatra
hogy átvertél mint kurv’ a kiskamaszt
s mivel az ember napról napra bölcsebb
s mint utalnak is erre ez itt leírt sorok
lásd: a volt s a lesz közötti furcsa sávot
szétmossák lassan olcsó tájborok
Uram, ím köszönet s bocsánat érte
hogy így történt, mert régen meghalad
s nem fontos már ki adta, ki kérte
de túl tényszerű, az, mi itt maradt a
frigy, amelyet áldásod nem kísért s
csak a búcsúnál voltak ott papok
de jó volt ahogyan tudtunk szeretni
valahogy akképpen, mint az angyalok
s ha már így volt, nem mentesít az emlék
mely sarokba dob, mint a tárgyakat
s az elrebegett gyarló félsorok közt
árnyék lesz minden s árnyalat.
Hisszük, hogy így van: a tények ősze ez de
semmi pasztell, csak üres, szürke fény s
bár rólunk szól, már nem is összegez csak
krónikát ír, mint e költemény
Balade d’ une ivresse inconnue
Aznap este, mely több volt, mint halála
mert arra gondolt, hogy már csak az jöhet
Wellmann mester szürke színű lelke
nem lett az Úrnál mégsem nagykövet
a köd fölött hogy megjelent s kigyúlt
a hold, mint vörös, lángoló bokor
és udvarában épp hogy lángra lobbant
csillagokból az első két csokor
elindult és a söntés mögött mélán
a poháron átnézett és át az éveken
majd béna lábon hazaballagott
szerelmesen és hullarészegen…
Akkor este a korcsma legmélyéről
és még három nap hosszú volt az út
és kísérte a holdbokrot az égről
mint őt magát hogy kísérte a múlt.
nagy pohárral itta, mint az őrült
borként az éjszaka csillagszín sarát
hamiskártyás, ki Isten rút kegyéből
tékozolja el most lopott aranyát nem
látott már az orráig sem hitvány és
nem látott túl rég a tényeken majd
béna lábon hazaballagott
szerelmesen és hullarészegen…
És egyszer, kint a Temetősaroknál
a kocsmároslány ahogyan sört csapolt
nézte, amint szemében összeolvadt
és higanyként pergett szerteszét a múlt
arra gondolt hogy isten rút kegyéből
lelke újból a földre visszaszállt
az égre nézett s a felhők köpenyéről
a pofájára csak hideg köd szitált
s eképpen, még egyszer megtanulta
fürkészni a semmit a sötét egen
és béna lábon hazaballagott
szerelmesen és hullarészegen…
Envoi
Princesse, plus cruelle que le vin
De mon sang rougissant le bleu des cieux,
Oui, je voudrais que ces vers te parviennent
Ivres toujours et toujours amoureux.
(Jean-Luc Moreau fordítása)
(hercegnő, kegyetlenebb a bornál
mely bíbor vérem volt a kék egen
engedd e szavak megtaláljanak
szerelmesen és hullarészegen)
Kávészonett Andinak
október, kedd
A kávé mellé te vagy a konyak
tőled rúgok be és vele ébredek
és átölelsz – te –, vagy a képzetek.
Hosszú verebekben az alkonyat.
S a szürkeség, mint cigarettafüst
veréb-létemből tüdőre szívható.
Sok a magány, kevés az altató, s
a gesztusokról kopik az ezüst.
Úgy remélem ilyenkor: itt maradsz…
Ki voltam: akár a kávé, elfogyott,
s a csésze alján lelkem lett a zacc –
persze, elviszed kimosni legott…
És vegyszer oldja a költő álmát. A
többitől félek. Hozd a számlát!
Jód kisasszony
Jód kisasszony itt hagyta névjegyét
bár – mi tagadás – tíz éve ismerem
de jól esik, hogy ez a protokoll
átszüremlik a fásult éveken
Jód kisasszony több mint sorsszerű
mondhatnám úgy is, hogy állapot
amelyben együtt éljük néhanap
a magányt meg. És a másnapot.
Jód kisasszony az egyetlen szerelmem
mert két másik közt csak ő marad az
ismétlődő, felsejlő értelem
s az idő is ő, amelyen áthalad
Jód kisasszony, ha csókol, mint a véreb
mert ő is tudja, hogy csak átmenet
ki a holnapot pontosan ismeri…
már nem tervez. Mert nem lehet.
Jód kisasszony, az áldozat
A préri is meg ő is ismerősöm:
hiába nagyvad ő: a harc a régi:
szégyellem, hogy dögevő a lelkem
és rettegek, a testemet ha kéri.
két szeme: az északi s déli jég
nézem: fehér a kékben hogy vegyül
s ami csak hideg és lefagyaszt
felhasznál bármit fegyverül
vihog, amikor meglát elterülve
rám néz, hogy: – látod, nem hibáztam!
s ha meg is gyónnám vétkemet,
nem engedi, hogy magyarázzam.
ilyenkor mindig eljön értem
és a szívembe újra jódot önt
ölelése egy másik másvilág
Jód kisasszony. a préri. és a csönd.
aztán látom, ajka közt sziszeg
s hogy eltiporja, az időre gondol,
szemében felizzik a fény
mit magával hozott a vadonból.
De ha ölelem, újra macska lesz:
fehér testén szivárgó jód-virágok
foga közt viszi el lüktető szívem.
ő, aki visszajön. s akit visszavárok.
Jód kisasszony kémiája
Iszonyú a tér ahol
ez a gyönyörű halogén testet ölt.
ki nem fürkésztem Isten titkait
állok a bizonyosság
előtt hogy létezik, s
mégis csak föld,
csak föld
és föld.
létezésébe belenyugszom: Jód
kisasszony mindig ott van
és általa vannak minden
rendszerek s a csillagok helyett ő
ragyogtat fekete, fémes fényeket
a foltos lepedőn, reggel és este
és itt felejti mérges csókjait.
eljövő vihar ő és ő a tavalyi hó. de
nem több annál, sehogyan sem,
mint ami egy elemről tudható.
a vágy vicsorgó, hússzín ibolyái
– mondják – még stabilak 300 fokon
de Jód kisasszony több mint szerelem
mert Jód kisasszony a Földdel is rokon.
Jól ismeri a bűn mögötti zónát.
A csend övé, e privát lételem.
várja, míg rásüt majd a villany
s szerethet újra,
szobahőmérsékleten.
ITT RÓMA ÉG
L. D. ajánlása
odaát a múltban, ott van az én hazám
hol mítoszokban éltem
nem császárként, de tudván:
az embernek annyi múltja van
amennyi jövendő szerelme.
s az embernek még annyi dolga van…
A városálmodó
az égő Róma régi vörösét
s ebből is csak azt, mi
nem boldogít, csak
felveri véredben a
hemoglobint halj bele!
vagy örülj neki.
neki ígértem cirkuszt s kenyeret
míg tudtam én is lázadni vagy élni
de arcomat hiába keresed
láttam a tömeget lábaim előtt
mint trágyalé folyt szét a városon
ha enni kapott, mélyen hallgatott
vagy Vivat!-ot ordított a plebsz
a város se, a nép se, csak a semmi
hatalmam fölötte megmaradt
a cirkuszból s a népből soha többet
de kenyérből még kéne egy falat
csak álldogálok, mint a jött-ment
mint üres pohár kocsmaasztalon.
Az örök város
a kultúra a lélek vesztőhelye hol
felhörög az istenadta plebsz a
butaságból végül eszme lesz
a zsoldos-versben nem ismer magára
de úgy igaz, hogy semmi másba’ sem a
császár röhög, jól van népem, jól van
nekem is csak magamban volt hitem:
(megnézheted az esti híradóban)
a császár megy, a nép meg itt marad
bár stílust nem, de attitűdből leckét
kétségek közt még mindig Róma ad
eldöntheted, hogy veszítesz vagy győzöl
hogy belehalsz vagy felkötöd magad.
Távirat a népnek Antiumból
a palotából nem látszik jól a nép
így nem árt olykor kimenni terepre
az őrült császár néha, ha betép nem
gondol újabb jelentős szerepre Ha
gond a történelmi fittség, lenézünk
lazulni Antium alá
s hogy e verset blődlinek ne nézzék
zengjen fel evoénk: Hurrá! Hurrá!
te nép, te csürhe, s persze istenadta
te nép, te drága, s persze átkozott a
hatalom majd téged megbecsül itt a
kezem rá, császári jobbom fenékig
iszom serlegem
drága népecském, jó bolondom
most ünnep van: igyál velem!
ne hallgasd, hogy buta történészek
könyveikben mit regélnek rólad
hogy a plebszről szólnak történések
melengesse csak a takaródat
hű császárod s
az állam
nagy szerelme!
Egyféle propozíció
láthatóan készülődnek
a láthatatlan légiók
minden, mi július felé visz:
mozgolódnak a régi, régi jók
mindenből, mi a rothadás elől
Rómába menekül…
a gyújtópontban kétes mozgolódás
árnyék sehol, csak a fény hevül.
s ki Rómában még bízni tud
bizonnyal hülye, tudniillik
már készülődnek a légiók s
mi örök, abból nincs kiút
s mi hihető lenne ideát a
narratívák összehullnak
keresztet csak, faszt kapsz glóriát.
kinek fáj a Sacco di Roma
1527 – dicső harács
s hogy kifosztották
egyféle ráadás
magyarnak ott van siratni Mohács
s hogy 1525-ben meghalt
még egy lázadó, Münzer Tamás
folytasd tovább, tiéd a pálma!
Néró helyett kellett Pál apostol
s egy kontinens hogy fuldoklik a fostól
ugyan ez is, ez vajon kinek fáj ma?
Lucius Domitius egyik széljegyzete
létige lennék vagy fejedelmi többes…
vagy személytelen névmás egy ragozásban
ne én legyek a hatalom kénye-kedve
maradhassak annyi, ami voltam
L. D. pofáján már az évek
ótvara mája ráncokká vált s
valahogy elfelejtett élni
élet, múlt, halál, szerelem: vállamon
reszket császári palástom és semmi
se véges, vagy végtelen.
Levél Senecához
I.
Üzenem, jó mester, itt a vége!
azt zengik földek s tengerek
hogy Néró lassacskán összeroppan
pedig barátom, te halsz meg hamarabb.
nagy drámád ez, és leszek lelkes
néződ én tapsolok majd ott, az első
sorban a szellem naggyá így növekszik
a rája kényszerített, durva sorsban,
rajtad áll a végkifejlet, válassz!
a szilárd hatalomnak biztos
mutatója, hogy halálodhoz mennyi jó
barát kell és neked nem, most nekem
sikerül egyelőre én vagyok felül
bocsáss meg érte, drága Seneca.
a hatalom, mit egyformán szerettünk
számodra becsét most veszíti el még
egyazon ég ragyog felettünk
békülhetnénk egymással, bármivel de
mindegy most már, ennyi volt.
II.
emlékszel még a kis Luciusra?
vén ripők, emeld a poharad!
a régi bölcsességből mi maradt?
mit Korzikáról hoztál, mesterem?
tudnod kell, hogy Luciusnak nem
fáj de Néró ellen léptél szövetségre
hát fogd, barátom, itt e hűs pohár!
én még most is mesteremnek tudlak s
mit hajtogatni máig meg nem untak
lélekcsőszök s egyéb elmehunytak
kegyelmet mégse kapsz most.
emeld a poharad, bölcs öreg
szelíd szavaid tettek árulóvá
de a császár nem tehető lóvá
kitől ma egy birodalom retteg
azt a császárt te tetted naggyá
s így nem maradhatsz büntetlen, barátom.
menj most szépen az istenek közé
A menekülő monológ
látod, nép, én írtam ezt a verset.
sebtiben, mivel sietek.
a sosemvolt költő
a császár, aki menekül,
altatót dúdol neked s a légióknak
megsimogatja forró kezével fejetek.
látod, nép, ez is én vagyok.
határain egy furcsa hatalomnak
én nem hiszem, hogy ne lennél lázadó
hol patkányok közt a férgek meglapulnak
Róma is még fog lángolni egyszer
s én újra tapsolok majd: bámulatos színház!
én jót tettem annak, kit megöltem
drága népem, ó, micsoda vérnász!
vigasztalna, hogy felnősz egyszer
vigasztalna, de ettől féltelek
én nem álmodtam veled nagyravágyón
ami ég, azzal csak együtt éghetek
bárki lép fel bármilyen porondon
előbb-utóbb együtt vész velem.
császárnál is nagyobb úr a trónon
nagyobb úr a páni félelem.
látod, nép, én írtam ezt a verset.
L. D. spleenes sorai cukorbajáról
a baljós nyelvű mérleg most egyensúlyba áll
és az a régi önmagad
mely valamiért élt harminchat évet
azt követeli, hogy megtagadd
és elfeledd és visszaadd
amit úgy ismertél, hogy az élet
jól van, Caesar, aludj el szépen
mint hajdan Domitia mézédes meséi
öleljen át az ég
a föld szorítson.
a jó cukor is aluszik
s a HDL-koleszterol is.
máma már megint nincs tovább.
Morfondír a folyóparton
Tiberis-parti éjszaka:
semmibe visz át az emlék
s a súlyos sárga fények.
– valahova most hazamennék
mit hírnevedért tettél
kultusszá épül lassan s
a víztükrön az emlék
felhabzik, mint a szappan.
kilátszik a vízből, kilátszik Pál apostol
vértől lucskos, átázott vad sörénye
De amore
kilestem tegnap Aktét a ligetben
testét kínálta meztelen az égnek
köpenyén feküdt és pőre volt a
melle s mögötte ahogyan láttam az
eget melle bimbói mint apró ladikok
remegtek a sötét ciprusok felett
Akténak teste e hosszú, mély titok
halak siklása néma, langy vizekben
halálos násztánc, s versem partjai
próbálják meg tartani keretbe’.
Az első lépés. Britannicus halála
(kr. u. 55.)
Locustával füveket szedtünk
hogy teát készítsünk öcsémnek.
akkoriban mi így füveztünk.
Claudius fiának arca
nincs többé, s ha
van gipsz takarja
nincs többé a kölyök
s a temetéskor, a koporsóban
ahogy az eső eleredt
oldani kezdte a maszkot
s zöld arcának láttán
valaki azt suttogta:
– megölték a kölyköt!
szegény kölyök feküdt a semmiben
zölden és végérvényesen sehogyan
mint akinek az arcában megáll az idő.
mint akiben a halál megfogan.
a tömeg morajlott.
megölte az öccsét, mondták.
Búcsú az asszonyoktól
halottak vagytok mindahányan
romlékony hús vagytok, sebek
Octavia, te néma állat
kit gyilkosod becézgetett
férjed, császárod
mindened.
gyermekként ismerted meg ágyam
a császár és anyám akarták ellened
– halottak vagytok mindahányan –
s minderről mégsem Lucius tehet
Lucius Sabina Poppeát akarta
s gyermeke fejét hasában rúgta széjjel
Lucius a kozmosz hűségét akarta
hatalmas, megszállott szenvedéllyel
Statilia, ki utolszor kaptál rangot
nőim közül s halálomban láttál,
csak te éltél túl: te, ki a rettenet
karjában két évig a halállal háltál.
L. D. a versről
a láng a holddal lassan egybeolvad
s bár megsütöttem a halálmadár cubákját
most mitől félnem nincsen – úgy tudom
talán úgy van, hogy biztonságban lennék
de mi ez a hang?
hisz alszik asszonyom…
S ablakában – hát tényleg igaz lenne?
A görög paraszt fújja fuvoláját?
Tigellinust küldtem hogy kilesse…
S mondta, igaz. Most a hideg jár át;
holnap kurvát temetünk újra:
holnap temetjük Claudius lányát
s a bitangot,
ki Caesar ellen vétett
a pergament nézem, s a növekvő sötétet
a hold szétmálló, avas, sárga fényét
ahogy az ég rázza
csillagos sörényét.
L. D. altatódala
– töredék –
Lepida altatott régen
hogy aludj, Lucius
aludj el szépen
s hogyha alszom szépen
s csillagok az égen
köszöngetnek s aztán
így nagy lesz én is
és nem visz el a csúnya
rézfaszú bagoly
a strix cupripenis
(ahogy nálunkfelé, Antiumban hívták)
és császár leszek egyszer
sisakos, kardos
fényes ruhájú
kapitány,
harcos.
Római csendélet
verőleányok álltak a verőfényben
és a túloldalon verőlegények
vártuk, hogy szálljon le az este
s a sikátorok fölött szikrázzon
fel a nagyfeszültség
hideg grottákban és szűkös szeretetben
keresztények hazudnak s vacognak
Pál egyházában gyűl a pénz és
ének zeng képzelt angyaloknak
de szent itt e hely,
hol rítusait végzi egy földrész
a magába roskadó, beteg Európa
lángokkal kacérkodik,
s felgyúl nagy szíve, Róma
ilyen igazából a császári város
add magad hozzá az éjszakához,
s a valódi császár benne te leszel.
Aktéról és a szerelemről
1.
akkoriban még Antiumban éltünk
én és szerelmem is, Akté, az örök.
Domitiát lestem meg egy este
nevelőanyámat, amint vetkőzött.
fonnyadó melleire néztem
s elképzeltem testét az ing alatt
s bőre alól hogy kiette az idő
a húst s már rágta a csontokat
majd kimentem s elmondtam Akténak
azt mondtam neki, te kicsi húscafat
én nem hiszem, hogy ez lesz belőled
barnácska melledből, karodból ez marad
pánik tört rám, úgy vontam magamhoz
és úgy csókoltam, mint egy eszement
Vénuszt kértem, hogy nézzen rá e fáradt
kétségbeesett kölyökre idelent
tizenhat voltam, ő tán eggyel kisebb
sponsa mea! – azt mondtam. Jegyesem!
fején aranyos diadémot láttam
s császári gyűrűt saját kezemen
s láttam azt is, hogy örökkön örökké
s mindenen túl van ez a szerelem.
2.
tíz éve történt, magam mellé vettem
mellettem élt s mégsem lett ágyasom
s mint később beláttam másra
vágytam az kellett, és az a hatalom
amellyel őrizni akartam az időt
elűzni tőle a múló éveket
ha császár lennék – spekuláltam
és enyém volna minden hatalom
Akté teste így maradna mindig
ameddig élek, s amíg akarom
s bevallom, hogy örülök utólag
s boldogan látom azt, hogy nem lehet
két napja múlt, hogy mégis vele háltam
barackszín bőre, teste régen idegen
Akté csupán egy múltba bevarrt emlék
s mégis ő minden, ami szerelem.
az lett a sorsa amit egy régi nőért
nem a császár, de férfi megtehet
hogy íme róla szól e vers is
majd magába őrli az emlékezet
valahol itt a palotában, itt él
és rögtön jön, ha hívom, szólítom
csak az ölelése lett már idegen
bár ugyanaz, mint az antiumi hídon
3.
jó tudni végül, hogy most Aktét…
azt, hogy a testét meleg ágyban basszák
bár gyönyörű húsa szolgák étke lett akik
már Luciust többször felszarvazták
animal impudensnek mondtak
– mert hiszen érzi a plebsz is a kéjt –
hogy emlékeim meleg trágyadombja
melyre szerelmük ontja rá a vért
ezt mondtam, Akté ennyi immár
lerótt adó, vagy lehullt ékezet
de fél szemmel az üres égre néztem
majd magam elé, mint ki vétkezett.
L. D. utolsó verse Antiumból
a múltat nézem egy gyorsuló tükörben
a hitelesebb túlvilági postát
szemembe tódul, furcsa egyveleg
idő-pörgette, fakó némajáték nem
a hogyant, csupán a tényeket
szemlélnem büntetés s ajándék
még a szabadság olykor visszacsókol
de már nyugodtan nézem az eget egy
kerub elindul utánam
elragadni a testem s lelkemet
a zuhanó angyal megharap
szemembe kap, majd tovalibben
előttem pedig egy üres kártyalap a
hóhért várom, hogy megfeszítsen
az angyal ha jön, ne nézz szemébe
s a földet féld, ha megharap
kihalsz belőle, gyertyaláng,
szétrohadsz benne, húsdarab!
Szerelem Dáciában
van, mihez kell történelmi háttér
álom, amely nemzetet növeszt
s puha tafotákkal vonja
be a fapados szerelmet
Odaát, Dáciában
egy szakadt Daciában
mi mindent gyújt meg
az őrület!
kevés a sok s a reszketés
legtöbbször egyre megy.
szerelmem, itt mások is hazudnak
itt is annyi csak örökkkévaló amit
Trójából kimentünk
s el nem kobozzák a testőrök
s hazacipel a légió.
Ideát, Dáciában,
tudatom, szerelmem
itt sem szabad…
hogy mit? ne kérdezd…
csak szeress, csak ölelj vagy
kösd fel magad.
szerelmem, Dácia más világ
s e dicső másvilágon
más lírát rí a lant
s megtanít rá a szükség
kidobálnom a fölösleget
Dáciában már minden
elveszett s mert másképp nem
lehet csak így lehet szeretnünk.
Ideát, Dáciában
egy szakadt Daciában.
A Római parton
Sabina Poppeának
„A test az Úrért van, az Úr pedig a testért.”
(1 Kor 6, 13)
tudom, hogy ott lesz majd, asszonyom
– én oldom meg szíját és övét
dúvadként testére rábukom én
szaggatom meg köntösét
s hazudok majd, úgy, ahogyan illik
s ön hinni fog a vonzó víziónak:
„fénylik a hold alatt szerelmünk,
– ránk hull harmatként a holnap”
Néró, ki maga ellen harcolt
nem vágyik többé földi jussra.
semmi más, csak ez a pár sorom
üzenje önnek, ez volt a szerelem
nem akarom, és legvégső soron
próbáljon meg ne hinni nekem.
L. D. búcsúja Rómától
Kialusznak Rómában a lángok
s míg zöldre vált a véredben a lámpa
elhozza a szesz vagy a gyógyszer
a hallgatást s a mindennapi álmot
a látomást, úgy kedd este az édent
s a méregszínű vágy alatt
lehűti majd a rettenet
mint gyorsuló búvópatak
a fölvilágló tényeket.
én hallgatok, más írja ezt a könyvet
a lelkemet is ellopta egy császár
akire L. D. most ím nyelvet ölt
de Rómában már másnak áll a vásár
hát ég veletek császári kurvák
Hellász s Egyiptom lányai nézzétek
testemet, ti démonok szerelmem
hús-vér árnyai
öleljen át az ég szerelme
s ha a lángokat már látni sok ne
várjatok hát kegyelemre Venus
vigyázzon és a charisok
rakjatok máglyát izzó testetekből
Subiacum bokrai alatt
s daloljatok a szerelemről
ha erőtökből erre is marad.
Lucius Domitius lázbeszéde
„Isten kiszolgáltatta őket az erkölcsi
(Róm 1, 28)
ítéletre képtelen gondolkodásnak”
et ressurexit… – mesélte Seneca. s
míg az öntudat új kikötőjébe érne
háborgó elmével az ember
hihetőbb Istent keresve,
alulírott én, Lucius Domitius közhivatalnok
tiszta tudattal nézem a lángokat: a tüzet
s az őrületet, ahogyan egyre nő.
emlékeznem többé nem lehet
s többé persze felejtenem se.
így záródnak az ajtók, ablakok
tógám, a vörös égbolt Rómát most eltakarja
csak szám ha látszik,
a Circus Maximus lépcsőjén
még egy-két szót elhadarva
én mondom, ki egy vagyok a sokból
mert énutánam nincs több imperátor
felépítem a várost hamuból s romokból.
a császár búcsúzik. a költő gyászol.
felgyújtom Rómát: az én jogom,
és égre szállnak mind a tetvek
s ha végem lesz, s ha fellázadnak majd a
rendek Rómát én gyújtom fel akkor is.
röviden ennyi. lófasz nektek.
és fölfelé tart, ahova vágyott a város, végre:
ma éjjel én hevítem Rómát.
senatorok és okos praetorok
tógás majmok, kis haszonlesők
rájuk hagyom Hellászt s Júdeát
rájuk vonítsanak az éhezők
cibáljon koncot, aki éhes dagadt
erszényük is kevés
s erényük is a feledéshez
a népet pedig, ha egyetlen nyaka lenne
lefejezném s szűzen ragyogna Róma
újszülöttként a tenyeremben.
a várost nézném, a szürke pernyét,
valami egykor nagynak hamvát
melyből az égő szellemet
s a lángot valakik kioltották.
kegyetlenebb mint én számtalan akadt
s hogy nagyobb csaló-e Galba
ki csürhét, árulókat küld majd ellenem
testemet látom vérbe fagyva
‚micsoda művész vész el most velem’
Istenem néz rám odafentről
most üli torát Róma romjain
s míg könnyű sorsom pörgeti
úgy élek én. atléta, kocsis, citerás
olykor embervért, olykor bort iszom.
mint tudjátok, én más néven halok meg,
s kiket én tettem nagyokká egykoron
rabszolgák fegyvere zúzza be mellem.
írástudók, kufárok s barbár zsoldosok
doktorok, redaktorok, s pojácák nagy
lélek nincs köztük egy sem.
a pór jókedvét figyelem évek óta
csatornák közt mi egyéb lenne mérvadó
mintsem amit a sűrű szenny növeszt,
császár kegyeltje voltam, szelíd fiú
árva és bitang, jövevény
ők látják lelkem mind e pillanatban,
kiket szerettem s megöltem mind egy
szálig, becsvágyak Jeruzsálemtől Galliáig
64-et írunk, július van és langyos este van
egy költeményt akartam elszavalni
melyben írva egy asszony bűne van
Trójáról írtam minap, és szavakat keresve
– mit mondjak erre harmincévesen?
képet láttam hogy szép Heléna teste
a porban fekszik s hallgat véresen
erős vitézek s fegyverek
s az erős harag
semmivé teszik Trója városát
kifosztva néhány nap alatt.
megértettem: Tróját egy asszonyért.
most hit nélkül lenne élni könnyebb
s én fukar lennék? ne adnám érted
Rómát? holnaptól új rend, új idők jönnek.
én rád gondoltam, felgyújtván a várost
hogy az égbolt mélykék kárpitjára
így írjam fel gyönyörű neved
hadd lássák az istenek odafentről
hogy téged szeret a költő, Lucius.
lángol a város –, épp erről beszéltem
s lángokról írtam – emlékszel – époszomban
s hallottad-e, ahogy a csóvák
mikor az Esquilinus oldalába nyaltak
hallottad-e hogy én szólok hozzád?
hallottad-e hogy szólongatlak?
én láttam azt, ami az őrület
túloldaláról a császárt elvakítja,
én láttam azt a másik Rómát –
Lám, Lucius elméje tiszta.
L. D. jegyzete önnön lázbeszédéhez
Róma fölött ma üres volt az ég
titkok helyett csak száraz tintafolt
s elhagytak ma az istenek.
ha nem én volnék és nevemet sem
tudnám és békén hagyna most a képzelet
rangommal együtt könnyedén földre dobnám
az idegen kincset, súlyos életet, amit
loptam s bár meghalni más hazába mennék,
hol nem kísértene szerelmek ingoványa,
és tiszta még az ég,
mint most e tintafolt;
mint régen, mikor igazság és szépség
s talán még Róma is
az Akté teste volt;
az álom, egy másik világnak volt a része,
hol értelmet kapna Lucius halk beszéde,
s rangomhoz nem ez a véres, hitvány
palást lenne a dicstelen igazolvány.
Hát halni más hazába, de ölni ide jönnék.
A kést nyakamba döftem, végre
magasba szállok, könnyű már a testem;
alattam az új, a szebbik arcú Róma
a város, amelyért jó volt mégis élni,
s mely legvégül a halálom is volna.
De elviszem én magammal az álmot
– most oldja át kék folttá a semmi
végül is a legrosszabb az az volt
hogy épp Rómában kellett
épp Nérónak lenni.
Sorok 67. tavaszán
I.
Udvaromba óriási falovat építettem.
az emlékeimet tartom benne.
testét szú rágja, lábai vetemednek
faragott sörénye, hosszú vékony szarva
volt. a szarvát valaki letörte egyszer.
(Sárkányölő Szent György is kipróbálta.)
pedig a házat régen mások lakták.
olyanok, mint a napkeleti bölcsek
arannyal, mirhával, tömjénnel pöcsölnek
és sokat papolnak a hódolatról.
de megvert az Isten emlékezettel:
és udvaromat is mindig mások lakják.
időnként gyíkok, olykor forradalmak
de kicserzi a múltat a hallgatás
mint öreg indián homlokát a nap.
te vagy bennem a sok év hallgatás
– fehérlő csontdarab.
II.
egyszer kilovagoltam én is falovamon
éjszaka idegen városba mentem sárga
húsát kínálta a félhold
és mézédes volt Akténak a teste
tudtam, rossz lovamról leszállni nem
tudok a folyóknál a révészt kifizettem
majd lenni tanultam újabb ezer évig
s csak azért csoda, hogy még megvagyok mert
kurvák vigyázták lelkem, nem az angyalok
III.
ez a faló is csak egy hülye játék
de roppant mód szégyellem magam
hogy itt állok a semmi közepén
keserűn, és talán szánalmasan
kinek már vérétől csak, ha vörös lesz az ég
és minden szava rágós, idegen
és megszaggatta piszkos köntösét
s csak röhögnek, hogy nézd, a lantos
s hogy lám, hiába forrt a vére, ó!
torkában immár hideg vas remeg:
Qualis artifex pereo! [1]
IV.
és porba hull, istenek neve nélkül
adja át magát a rothadásnak
s eposza itten örökre véget ér.
én nem hittem el: a damaszkuszi úton
ekkora pojáca lett a koravén kamasz s
hogy ő építi majd Istennek jövőjét s
lázadás helyett annyi ember rászavaz
Ó, atyáim fészke, ó, drága bölcsőm!
nem üdvözülsz, a lángok is
a semmi őrzi arcom, s ami Róma volt
csak emlékek mind, falovakba zárva
Pál feje is, mely a porba hullt
ám jó volt istenként élni köztetek
jelen lenni, mint végtelen a pontban
mert az történt és annyi s ugyanúgy
mint amire s ahogy számítottam
az is mindegy, hogy végül belebuktam.
[1] Micsoda művész vész el most velem! Néró állítólagos utolsó szavai; így búcsúzott, amikor Galba emberei utolér-ték, és tőrt döfött saját nyakába.
Szervusz, Európa!
hol császár lesz, ki testvér-
s anyagyilkos
s e kései levél, mit kezem ír
most mondhatni rutin
s a plebsz a panaszával a csatornákba vész
hajrá, Saulus,
s ha császár lennék, most e
különbéke vigasztalna, bár mivégre,
a bölcsőben, a gyolcsos ágyon
segíts, Európa
segíts hazavágynom
elhagynám lassan
Júdeát, Hispániába mennék
előzök a belső sávon
vagy gyalogosan mennék Cordobába hol
hozzám képest nagy költők születtek s
lefeküdnék a tiszta sárba
látod a Cézárt
ki annyi lángot szított
és álmodott egy másik várost
lehet, hogy téged vélt mögötte
kedves Európa
de nem engedték, hogy túl messze lásson
most válladra terítem
császári, szétszakadt palástom.
Néró levele a Circus Maximus lépcsőjén
látod, mégsem ég el, bár éghető.
korhadó nép, város és anyag
az éjszakában a málló Jupiter
Krisztussal néz farkasszemet.
itt Róma ég, és látod,
el mégsem ég…
torha fattyai selejtes nemzedéknek
– szégyellem, hogy császáruk én vagyok.
ezért a tűz: hogy lázadásra
neveljem ezt a prosztó századot
országom előttem lángol ím,
vízió rólad, te kérges arcú
még épp hogy szerethető, te gyűrött Európa
ki úgysem fogsz megismerni semmi mást,
csak hogy az erőszak
mutatja fel az identitást
és e jövőben majd én is ott leszek
a csürhe ellen a tűz se hathatós
de a pánik még mintha visszahívna…
hogy mire jó a tűzhalál?
feltámadnia Rómának csak így lehet
s a feltámadáshoz halotti látlelet
helyett
megérteni, hogy itt nem lehet
szeretni nem lehet
sem nőt, sem felebarátot nem lehet
s ha lehetne legalább állat lehetni,
letenném emberségem, mint nagykabátot
mert arcomba mar,
torkomat szétszorítja
lelkembe ömlik át
az éjszaka folyékony antracitja
L. D. epitáfiuma
az életben úr, az ágyban szolga
s bordélyokban volt császár igazán
L. D.-nek immár semmi dolga
– nem pöröl mással vigaszán
s nem kérdi, tudja: ennyi volna.
A KÖLTŐ MÁJÁBÓL
Gyász
gyászollak, kedvesem, fehér keselyű:
nézem, az égből hogy
zuhansz hogy nem tart már a levegő
hogy nem szárnyalsz és nem suhansz
hogy holnapra nem vagy
s nem vagyunk
a többes szám már tiszta nyelvtan
(bár objektív állapot marad)
a tér tied,
az időt elviszem
nem szerettél,
nem ismer senki sem:
lenni csak tény
minden egyéb csak álom
arcodra másolom rá
egykor-volt másvilágom
s mint romlandó szobor a szárnyalásról
mint Istenről egy régi emlék
tied marad végképp a nemlét
te pedig bennem így élsz, így maradsz.
arcodon vizes lesz még az éjjel
de tenger helyett szemedben pocsolyák
ragadozóból erőtlen préda:
ez lettél kedvesem, fehér keselyű,
fehér keselyűm, téged küldött a sátán
a költő májából mondani jóslatot: és
látom, sok neked tudni azt, mitől a
jóslatod valóra válhatott…
Fekete rongyokban
Fekete rongyokban a lélek:
pulzáló, fényes, híg anyag.
Most már a földhöz tartozik,
mióta föntről elszakadt.
A test sorsa a fájdalom,
a léleké a nemlét –
s ha én már nem is fájlalom,
anyagtalan az emlék:
érett gyümölcs, izgága villogás.
Hallgat az agy, a test beszél –,
benne az idő kanyarog,
kívül pedig csak fúj a szél.
Árnyékok vannak, éjszakák,
arcod átjáró tengerek,
partjukon folyton ott vagyok,
hol lennem most már nem lehet.
Magány vagy, lassú kínhalál: lehet,
hogy most már egyre megy.
És elhallgat a félelem
lélekből testbe átmenet…
Caorle – Velence, 2015. május 23.
Epitáfium helyett
MB emlékkönyvébe
most újraélem, hogy a minden úttal
hogy s mint állunk, ám Rómából úgy tűnik,
a szemközti dombtetőről
valóban erre vezet minden:
árulás lesz a szó fülemben
ahogyan ez van minden úttal is.
Róma fényeit úgy látni már csak,
mint néhány kocsma-mécsest
ahol az erőtlen szeszek
nem szülnek semmi éceszt,
sem adnak semmi érzést. mily
alantas és zavaros a lélek
önnön magánya felé útban
míg megéljük a Rómában ébredés iszonyatát
mert Róma a magány és Róma mi vagyunk
és egyre halkuló vágtával
lovak zihálnak folyton mellkasunkban…
Negyvenedik
én gyűlölöm, hogy én vagyok,
most életem egy hídra néz,
akit a múltja elhagyott,
jövőjét látni nem nehéz.
a hídon innen én vagyok,
a hídon túl a változás:
látszik, hogy lelkemben a víz
s a kísértés most árkot ás…
mert gyűlölöm, hogy én vagyok,
s hogy víz folyik a híd alatt:
az állandó s a változó
most eltaszít vagy elragad.
Évek, folyók és évszakok.
Netán a folyó, az vagyok?
S a hídon állva Mirabeau
azt kérdi tőlem, mi a lét
s mi a halál és mire jó
Kincs
Kincsem, majd, ha én leszek a császár
gazdaggá teszlek, gondoltam, ésatöbbi….
De mire mindezt megszereztem
sok ezer cigaretta árán
ez lett az egészből, ez lett.
Kincsem, ím, megvan a vagyon,
de nem boldogíthat senkit immár.
Kincsem.
A jó, a rossz és benne
Évának
A jó az, ami a természetnek megfelelően mozgatja a saját irányába a lélek ösztönét, de csak akkor kell rá törekednünk, amikor már törekvésre méltónak mutatkozik.
Seneca
A jó elől csak menekül a lélek,
így alkották: inkább csak futni tud.
s hiába vannak langyos szenvedélyek,
csak áll az ember
Csak áll és néz bután
mert nem tudható igazán
hogy mitől lesz fontos annyi minden…
mert nem a test volt, se ész, se érzés
s hogy nem volt
jelen ideje sincsen
nem tudom, hol keress,
görögtűz, Isten sem érti,
mi mögött, előtt, után…
volt egyszer, hol nem volt,
már egyszer megtaláltál…
egy este, vagy délután.
de mért keresnél akkor?
vagy bennem kire várnál?
azt hiszem, minden úgy van
valahogy úgy, mint régen
esőre vár a néma táj,
s te vagy a felhő az égen.
Az idő arcai. Első képeslap.
megdöglesz, miként egy vak bohóc
A parton hajbókolnak még a fák,
gyorsul a víz és messze elviszi
a hullámverésén sodródó csodát
sztorimban bárki antihős:
miképpen végzed, ne
törődj arcodban a halál
a bennlakó
mert tudható, hogy…
vagy semmi sem
tudható csak az,
vagy, hogy
éppen sous le pont Mirabeau
Hogy minden elfolyik
és kicsit a nos amours
míg a cápák közt
vergődik egy vérrel írt
szerelmes levél
megtalál, talán
valakit, valahol
egy döbbenetes képben
amelyen minden egyes arc
és minden tekintet
mind, mind, mind, mind a másé.
Nem ismerőseid
s nem tudnak ők se téged
míg más életét éled
Gyanútlan
sous le pont Mirabeau,
látod?
csak nézd a képet.
Kiss & fly
– reptéri felirat az indulási oldalon –
Kik érzik még a repülés ízét
boldogok és kétségbeesettek.
a mozgás szabad
a szárnyak bénák
de akik érted haltak,
szent mozgásszabadság
úgy éltek egykor, mint boldog állatok.
Hentescsók
Végül pedig a disznó lesz örök
olykor tort ülnek felette
vágyaiban is ártatlan lélek ő
nem gondol soha szerelemre
a város halott, álmodik tovább
eszmét növeszt az üszökből az
este magukba ölelnek a szuburbiák
s eltűnik mind, ki kegyeid kereste
s a provinciában, ott a messziségben
te és az állat, s körül a magány
tied marad a vályú hallgatása
s minden más eszme csak és
nem más, mint talány
disznóvá lesz a lélek, disznóvá lesz a
lelked a bélsár is ma már egy színvonal
és jelzett szint benne a szívszerelmed
de örökkévaló a vérvonal
betagozódtál és majd évről évre
ez az áldozat felmutatható
ez itt a vér
ez itt a hús
ez itt a lélek.
– karnális kegy a reprodukció
a disznó jegyében áll a bál:
a disznó jegyében minden egyszerűbb,
ahol a lélek magára rátalál.
Ez itten Róma volt. Ez itt halál.
