Farkas Wellmann Endre
Az Anna-érzés, avagy a bérgyíkos éjszakája
Irodalmi Jelen Könyvek
Arad, 2004
© Farkas Wellmann Endre, 2004
© Concord Media, 2004
Szerkesztette: Orbán János Dénes
Kiadja: Concord Media Rt, Aradon
Felelős kiadó: Böszörményi Zoltán
Ars teoretica
hallottam, meghalt Gadamer
s tudom hogy él a líra:
a műfaj nem ismer gyásznapot
látod, Gadamer
látod, baszhatod
hogy próbáltál tanítani
ha hittél s hitted azt
nem gondolva a rettenetre
hogy lassan hordává lesz a kaszt
és hiába is vágynánk mesterekre
most már tied az égi ószer
de gyatra, ami ránk maradt
a Vigasság és az Óvszer
gyönge, ahol a part szakad
de tudjuk, hogy pocsék a módszer
A bérgyíkos
Keresd fel egyszer!
A bérgyíkos
nem olvas gyászbeszédeket.
Itt él közöttünk.
Bérel, bérbe ad,
ha kell
sárkánygyíkokat.
A bérgyíkos szótlan üzletember,
gyíkjait őrzi, vigyázza,
ha mutatkozik szükség –
s a megrendelő
ahogyan kívánja.
Ki gyíkért gyíkot kér,
és gyíkért gyíkot ad,
és gyíkra esküszik,
de gyíkra nem fogad,
az tudja vélhetően,
hogy a vélt időben
Isten hogy mulat.
és elkövet el nem követhető
kitervelt és sötét
gyíkosságokat.
Mert kell a pénz, úgyszint’ az álmok
míg jobb idők jönnek a gyíkosokra,
és meglelhetik önnön szabadságuk.
A bérgyíkos titkokat őriz,
arcát a tükör nem mutatja:
de Istennek bérence ő is.
Vérszegény
Évek óta hatalmas, nyúlós szörnyek
törnek rám, hogyha alszom.
Az évek alatt, mint búvópatak,
önnön partjait mossa a felismerés.
És kivetíti a sáros alvás mögé
a lehetséges, egyetlen ragyogást.
Ám rosszul alszom mostanában,
és alku tárgya bármi:
szomorú, szürke kutyám, a szabadság,
vízen él, és nem ugat a holdra.
És nem őriz, nem óv meg semmitől;
vinnyogásában emléket őriz:
bármit, amit ösztöne a múltba zárhat.
Hazug férfi monológja
minden szerelmem két nő, két halott
s ha lelnék köztük ösvényt
bár ismervén az átalányt
tudnám én jól a törvényt
s hogy kurvaság per hűség
albérleti viszony
szerelmeimet bérbe vették
bizony
minden szerelmem két nő, két halott
holnapi és tegnapi arcod
minden szerelmem rothadás
tág repedés a léten
ahol – ha álruhában is –
de van még visszatértem
s amit nincs mód végképp összevarrnod –
higanypatak, mi visszahozza
a belenéző arcot
***
szerelmünk ortopéd-cipőben:
egy szürke sanzon a kuplerájban
hol megfizetett a jómodor: szemérme
csók a lélekre, a szájra
– Emlékszel még? Pár pohár
vagy pár üveg a rubintvörösből
és szeretkezés, ezt írja s így a számla…
míg rímeket hordoz az emlék
reád, az érett muskotályra
szerelmem bordélymű, hazugság,
meglehet, kültelki, ócska dallam
s hogy mellékdal, ám életműre szabva
és nem hiszem, hogy képes lesz majd férfi
áthangolni a lopott dallamot
ki testedet megbassza, megkeféli,
és bőrödbe csókolja az érzést,
leróva köreit s hogy imádd, a penzumot
Spleen
1.
a címszó alá beférsz még te is,
és választhatsz még ezt meg azt magadnak,
ilyesmit mondott akkor este,
ujjaival gyufát keresve
hozzátette:
és kiválasztottalak…
most közömbös, ím, a macskajajban,
hogy az embert kiválasztják
mondjuk erre-arra, hogy eszköz vagy cél lehet,
mert valahol ott van ő,
és itten én
és a rémület
2.
mint a bitang, ki tudja: felakasztják,
telezokognám ágyékod harasztját,
és ki tudja, tán holnap hajnalig
kilétem is, biztos, letagadnám;
én lennék Richárd, mondjuk a harmadik
öledben pedig azt az estét
és birodalmamat
bevonná égszín tortafesték,
te óvnál, mint én a házakat,
felölteném hajnalban álruhámat:
szerelmünk nagykabátját
3.
mikor az utcalámpa átsüt rajtad,
és galambok ülnek a verebekhez,
megértesz majd, megérted végül…
és rongycica játszik majd a kóccal
s a rongykutyával összebékül
4.
a kiskutya is aluszik,
máma már nem – vagy nem tovább;
a hallban tangó pityereg
fehér éjszakák
fehér babák
arcod miféle fényben ül
szétmázolt szemekkel?
fordított időben mért ragyogsz,
kire várva?
érintésenként felviláglasz bennem,
mint egy szemgolyó,
mint csillagok közt egy
pisla
utcalámpa
5.
megint csak a Duna – a város ránk omol,
fölötte fekszem én – felhőkkel lemosol,
tükörkép a felszín: halovány és vacak,
Buda ma egyre sír, amíg Pest kikacag.
6.
van úgy, hogy a szemgödörbe
és önmagába visszatér a város,
titka már csak újsághír lehet
és alapanyag… nyilván a glóriához
Trójai képeslap Kolozsvárról
N. B. kisasszonynak, csak úgy
Partjain csak krokodil az asszony:
itt e folyó, holmi Szajna-féle;
hívják Donnak, Temzének, Szamosnak,
nem tudom, de nem talál a képbe.
Itt a város. Látod, ez, barátném.
Óva óv vagy kiköp, s elfelejt.
Villamos zötyög, és pénz beszél;
sínylődik a láncra vert selejt.
Itt a főtér. Faló nyerít rajta.
Ahogy illik: be van vonva bronzzal.
Gipszkirály meg réz-alattvaló
röhög szembe a mai héroszokkal.
Itt egy utca. Nagyon híres utca.
Romkertjét már benőtte a páfrány.
Itt a templom. Történelmi szcéna:
pasas gyíkkal. Gyík vagy anyasárkány.
Egykedvű ősz: lábunknál a város.
Fellegvár, és szemben ott a Hója.
Amíg bennem Kolozsvár világít,
addig benned ott sötétlik Trója.
Az árny, ki egykor
O. J. D-nek
lelkünkre ül a kényszer
és B. kisasszony arcát
csillagpor színű esték
rajzolják ezüst-kékkel
s a belső vers-mögötti
és foszladozó vásznon
nem látszik az az arc sem
csak hullafolt az árnyon
ki egykoron Kolozsvárt
vagy jobb időkben Pesten
a lelkünknek modellt ült
egy olcsó nyárikertben
ki testét adta étkül
s mit férfi szíve áhít:
sikolya szabdalá szét
a város éjszakáit
ki olcsón adta magát
mondván hogy ő a minden
és tejfoga beletört
de mindjárt kocsmaszinten
ki trófeának szégyen
és nőnek túl kevés volt
és nem maradt utána
csak lepedőn a vérfolt
és többször teleszájjal
míg idézgette Hegelt
a párnakönyve végül
a neveinkkel bételt
Terra
Adj nevet neki. Félelme átvilágít egyszer,
és felismered, amint visszapásztáz rája,
s szemébe villan egy pipacs fénydudája.
Egy ragozatlan létigét akartam: ha lett
volna rá bár egy rossz esélyem, tudni,
s lehetőleg vagy netán itt e földön.
Öntudatlan, mint legelső szerelmet,
első csókot, a testnek gügyögését
húsomban hallom, széthordja a hangod.
És itt kísért, míg ruháid szétdobálod,
s szavakba búvik, remegve, észrevétlen:
harminchárom alakban s -féleképpen.
Esélyem úgyse lenne: s kiválasztalak,
hogy a válaszoktól hitvány válaszfalak
takarjanak és arcod már ne lássam,
ha agyadban érzed az emlékezés kését,
nézz csak énrám: mint rándul meg a vállam.
Ami maradt
1991-1996
és még egyszer: az utcák sebei
„hajózunk dalokban, gondolákban”
így szól Velencében a strici
s jő a halottkém pongyolában
fölöslegesek vagyunk akár
hidegrázás a harangszóban
mikor fogytán az altató
és eltűnik a száj a szóban
és felgyűlnek a szürke sávok
és akik belakják nappal a teret
papok kurvák és proletárok
bőven lesz majd ki elfeled
de tűzoltó leszel, katona
vadakat beszélő juhász
küld majd kárpácit anyuka
ezt is leszívtad, kisbalázs
és ott marad a csók utáni harctér
új asszony jő kézenfog megtalál
aludj barátom légy nyugodt
az élet nem lóhalál
szavaim vének elcsalódtak nőim
tetemekben mit sem ér a lét
árvaság ül a bordélyház falára
a többit pedig úgysem értenéd
Panoptikum
Eszter volt a fénypont
bár csak az este része
majd’ megbolondított
a város szép Teréze
mint disznyó Disneylandben
a poharába hullva
röfögött Réka szemben
s tudtam kezemhez nyúlna
ha észre nem veszi
a szomszéd széken Anna
– orgiát kínálnék
de félek kikacagna
egy csoportképre így is
futná talán és többre
szerelmet kéne játszani
legvégül kibökte
a bolondos Kitti
ki nemcsak férfit áhít
Laurát átölelve
lökdöste be az ágyig
Nikolett kacsintott
vére is ismerős
bambán bámult Betty
ki olykor rámenős
szerelmem tudtam
csak játék esti szín
soirée hol lebuktam
és nincs rá semmi rím
ugyanakkor örök
mit semmi meg nem másít
másnap este újra
felkerestem Klárit
valami nem hagyott
békén s virágot vittem
tied vagyok – hazudtam –
Kincső míves kincsem
és megmaradt mégis
mit magamban hordok
a szó amelytől senki
és én se lettem boldog
az érzés is
mi fogakat sárgít
s mitől a nikotinba
fojtogattam Sárit
s mitől éjfél után
megnéztem az órát
s mert aludni nem tudtam
hát meghintettem Nórát
ajánlás
bevallom herceg mindig is szerettem
a medvéből a brummogást de semmit
mi átszivárog bármely barnaságon
felejtsd hát el e könnyű versbetétet
és bocsásd meg a nőidet barátom
A művésznő
A keretbe zárt élőlény fölfehérlik,
s a látszat mögé újabb látszat vonja
a hideg arc holdmeszes palástját.
A rossz mozdulat átível az estén,
s a sörhabokból is mintha még integetne,
miután a reflektorok régen kialudtak.
Virág-metafor kívánkoznék ide,
de tudom, hogy reggel kutyaházban ébred,
s fülébe hasít a kanok csaholása.
S amit álmodott, az is világos,
hiszen ebben él, és ettől szabadulna:
ahogy virágok közt fekszik összeverve,
mint ibolya egy mélykék rózsakertbe’.
Idill
nyarat akartam és nőt a nyárhoz
ajkakat az égett hús szagát
az álmok mögött ki mindent összefog
és reggel kávét főz és főz teát
én sorozatgyíkos
ő meg bébisintér
s a konyhapénzünknek
nincs fasírtszaga
ami állandó:
az csupán a színtér
s az évszakok
félpuha állaga
ágyunkban törvényt ül a nyár
alszik a szoknyád s a kabát:
melledre végül a képzelet
felaggatja a régi asszonyát
postajáték
aztán levél jött, bár napokat késett
írtál ezt-azt, de felismertem
benne neved és nevetésed
ami maradt a széttörött palackból
hát azzal él az élni képtelen
sebtiben, amit még itthagyott
csak nyomokat a léten, életen
Az Anna-érzés
– még egyszer, utolszor –
ha Anna visszajönne egyszer
szétfolyna a nikkel a pocsolyákból
szőkesége mutatná a tükröt
egy kitalált és szebb
másvilágról
a tények mögé puha kárpitot
hozna a hangja a kamrába ételt
s kincseket
megváltaná királyságomat
ha még lehet
mit nem értettem s amit itthagyott
amióta minden Anna-színű
tudom az élet elbaszott
és újrafércelt ronda színmű
tán önmagam is visszakapnám
s a rímhívó üvölt a ködbe’
visszhangzik hidegen a kérdés:
…ha Anna, Anna visszajönne?
Búcsúlevél pincérnő szeretőhöz
Reggel Anna költ, éjjel Jutka altat,
de kávéházi arcom hogyha látod:
tétova az a pillanat, kedves,
s a rutin ijesztő, ahogy kiszámlázod.
Villanás
takaródnak forró kráterében
melled most két gyilkos galóca
a vörhenyes fényben reggel
vonaglok én: tested martalóca
Gyerekvers
Van egy furcsa víziváros
aki hiszi, hiszi mármost,
hogy a halak és a békák
nem ismernek néha tréfát,
s mintha emberek lennének,
azt mímelik, hogy úgy élnek
s dühöngenek, hogy a sáros
nyirkos, zsúfolt víziváros
két partja közt vízi létük
behatárolt s: – „elítéljük!”
tiltakoznak, de a partok
visszaszólnak: – mit akartok?
mond a főhal: egyébiránt
változtatni sodrásirányt
s gazdasági nagyreformot
népnemzeti, népi frontot,
legyen piacunk is nekünk,
ott vegyük meg eledelünk,
s aki eztán ragadozna,
bűneiért meglakolna,
máris itt a vízi csarnok,
lézengnek a vízi arcok…
megkérdem a vidrától,
mennyi ez a vibrátor?
ránézek a békára:
mennyit ad a répámra?
mit csinál itt ez a csuka?
hát nem látod? Vízi kuka!
Felgyullad egy vízi lámpás:
gyere, kedves, úgyse lát más…
Hátranéz az angolna:
itten ő sem tankolna,
s megáll még a patkánynál:
mikor jártál anyádnál?
S mit mondott a híradó?
Lesz-e megint riadó?
S mit csinál az agyament,
korrupt vízi parlament?
Hallottam a terveik,
száznaposra tervezik,
hogy az egész vízivárost
megmenti egy Háry János,
s az angolna habogva
elmerül a habokba,
rárohan a demagóg
töketlen, rút vízipók:
minden állat tudja, sorsa:
magát s társát ostorozza,
mert a jobb part ama balról,
jobbnak tűnik, de ha jobbról
néznél át a túlsó partra,
emez lenne a jobb partja –
víziváros vízipókja,
s több más mihaszna lakója
ebben él míg bele nem hal,
vagy nem eszi meg a nagy hal;
s rádöbben, hogy a víz foglya,
mely életét összefogja.
Víziváros, 2003. őszén
A lélek röntgenképe
1.
Eddig titokban csaltam
veled az öröklétet,
mondta barátom, s
hogy minden megcsalásban,
mint egész a másban,
magára lel a férfi.
Mondta a nagylány:
szerelmünk záloga
ez a műfasz.
Vibrátor volt,
ez az én ex-vibrisem.
2. vajdajánosos
micsoda földi sár
keverve égi vízzel
ma tested oly sivár
csak éppen hús a vérrel
csak éppen hús a vérrel
ki ösztönömre hallgat
s ki itt e földön éltem
én tudom e hatalmat
3.
felfekszel szívem mint egy kis halott
s én úgy gyalázom tested
mint kiéhezett férfi s elhagyott
vadállat ki ételéért reszket
4.
szeretlek
bár többnyire az a pátosz
fércel a csürhéhez a nyájhoz
mely nem őrzi önnön földi mását
krokodilbőrben szűz-imázsát
s határain még ott mozog
kicsikét eltakarva
mitől a kurvának kimondaná nevét
midőn a sajátját letagadja
és ott a pengefüggöny
és ott az utcalámpa
alatta utcalányka
alatta utcalányka
onnan integet
ilyenkor a gavallér
ha tetszik: gentleman
átnéz a szűrőn
a bájon s kellemen:
hozok majd lóvirágot
gázrózsát gyászszorszépet
seggfűt is hozok
és jövök bármi áron
lelkemet is hozom
most vettem gyári áron
5. wellmannos
már nem csókolom meg
Múzsa lábnyomát
pláné ha szarba lépik
ha könnyet ejt sikongat
ha elér
az elér-
zékenyülésig
6. attilás
mint alvadt vérdarabok
úgy hullnak eléd ez ocsmány szavak
tényleg a lét dadog
s a lélekben meggyűl a salak
morcos idegeim néha újraszülnek
szennyedben látlak ilyenkor szépnek
s újra szűznek
Jónás álma
Lehajtott fejjel jövök, mint a múlt,
kit nem érintett meg a győzelem;
holnap megint vonatra szállok én:
egy állomásnyit eljöhetsz velem.
Megnézheted holnap Ninivét,
a roncsolt, beteg arcú gnómot;
nemrég még itt mondtam igét,
de magukba roskadtak a dolgok.
Ma még félek, hogy rám ismer az őr,
bár nevem s köntösöm kicseréltem,
és jelvény volt mellemen a város:
relikvia, mit gyorsan összetéptem,
nők tértek hozzám s használt évadok
szétmálló asszonyarc, s szavak,
melyekből kétes glóriát raktak
a szenvedélyre az égő várfalak.
De jól tudom, hogy senki fel nem ismer,
s a bűn pedig csak bűnként él tovább,
Ninive pedig nem lesz boldogabb
hogy felmutathat még egy trófeát.
Később pedig
Így szólította meg az Istent:
lassan mindegy az akaratban,
mely tied, Uram, hogy
a parton
vagy bent a cethalakban
hogy milyen nyelven, mit,
és vajon hány alakban?
Uram, te ismered ezt a nyelvet?
S nem válaszolt neki az Úr.
Mert nem ismerte ezt a nyelvet.
Az itthagyottak balladája
Nae Bădulescu emlékének
szem- és léttengely-ferdülés:
tipikus kórkép, pontos látlelet
a mindegy és nem-mindegy határán
a létezőnek, kicsit ki létezett
üzenetet küld neki az Isten
s persze, a megfogalmazás
ahogy a kódot bontogatja
még egy mozdulat, egy moccanás
aztán a semmi, ha van még ilyen
utcalámpák és a csillagok
fénytől fényig a hallgatás
a vagyok és a nem vagyok
s a féltés és a félelem
a látás és a látlelet
hogy megtörténhet?
és velem?
hát kérded ezt? vagy üzened?
a bűnhődésig így üzen az Isten,
beírva a vergődés mögé
ezüst betűkkel az üstökös nevét
s az égi kotta perverz fordítottját
ha minden ragyogás ellened beszél
kimondhatod a legvégsők holottját
s ez már az Isten mindkét oldala
szopod vagy nyalod: egyremegy
ha magából bármit beléd oltana…
ha pohárhoz jutsz, a kezed megremeg
Halottak napja
a mánus a delet ha többé nem mutatja
és nem kínálkozik újabb alkalom
a bérgyíkos ilyenkor megpihen
mint Isten ama hetedik napon
R. P. baronesse [1] kései triptichonja
Radák Pólika [2] tragikus sorsú baronesse-ről emlékezünk meg e triptichonban, akinek története az erdélyi főúri udvarokéval együtt homályba merült, és akinek akkor az egész erdélyi főnemességet megrázó esetét családja gondosan megpróbálta elrejteni az utókor elől. De lám, fennmaradt egy halotti verse, amely most, kétszáz év múltán mégis biztos alapkövét jelenthette Knapp Éva [3] kutatásának, akinek sikerült rekonstruálnia az 1803-ban végzetessé váló románcot, pontosan feltárva szinte minden részletét.
Pólika végül is magányosan halt meg, alig maradt fenn róla néhány emlék, nem csaholtak a fülébe rímeket költők, a sors számára egy katonát rendelt, akiről ráadásul kiderült, hogy féltestvére. Lehet, gyereket is szült neki, akivel együtt halt meg: de életének ez a néhány napja a leghomályosabb. Annyit tudunk azonban, hogy arzénos méregpohár végzett vele, s ez is balul sült el, hiszen nem adatott meg neki, hogy apjával együtt, – aki feltehetően ugyanennek a tragédiának az áldozata – egy szertartás keretében temessék el. A halál az általa betervezett időpont után majd’ kilenc nap múlva jött el érte.
Pólika alig volt 18, amikor meghalt. Kortársa Csokonai Lillájának, rokona Psychének, kit Weöres álmodott, csupa híres, nagy szerelem képezi történetének kontextusát, ám az ő drámája minden részletében valódi, költői túlzásokat mellőző sorstragédia, amelyhez nem illenek bájolgó rímek, és amely az időbeli távlat ellenére ugyanolyan erős, mintha tegnap történt volna és ugyanakkora kérdőjel, mint bármely öngyilkosság.
Számomra – és itt sok férfitársam egyet fog érteni velem – a benne rejlő perverzitással együtt megindító ez a történet, nyilván nem azért, mert egy incesztus áldozatairól szól, hanem sokkal inkább azért, mert, ha kamaszkori szerelmeinkre emlékezünk, talán mindannyiunkban feldereng valamilyen sötétlő végkifejlet hangulata. Átok és szerelem valahol a kezdetek mélyén összekapcsolódik. És itt fekete humorral megjegyezhetnénk, hogy például Byrontól és Appolinaire-től tudjuk, hogy az incesztus csodákat művel… De, ha azonos korban élünk, talán a szeretőm lett volna ez a lány, talán másképp alakult volna minden… És így, utólag, a magam részéről Radák Polyxéna baronesse-t minden kortársa közt királynővé koronázom.
[1] A baronesse szó a magyar nyelvben nem létezik, amennyiben a francia nyelvből került volna át, úgy baronne-ként avagy baronette-ként ismernénk, az angol nyelvű baronesse átvétele a nyelv közismert szeszélyei közé tartozik. Az Akadémiai Helyesírási Szótárban a baronesse alakváltozat szerepel.
[2] Magyarbényei Báró Radák Ádám és Kemény Druzsiána lánya, Pólika baronesse 1785. május 21-én született és 1803. szeptember 11-én halt meg Mikeszászán
[3] Knapp Éva Budapesten élő irodalomtörténész, kutató, aki Borda Lajos antikvárius felkérésére végezte el a tragikus sorsú Radák Polyxéna történetének rekontsruálását s e munkának az eredményeit Az elfátyolozott arckép című könyvben adta közre, 2003-ban.
I.
R. P. baronesse idézése
fekete holló némaság
és múlt idő mely összefog
és arc a sápadt fény mögött
önnön létére ráragyog
s ha úgy néz épp a füstbe
a szürke kontúrokból
fátylat szakít a tekintet:
szemének tört ezüstje
de kilépni a vélt idő mögül
a fényre így se úgy se
akinek meg nem adatott
magában őrzi azt a föld
mint titkos adatot
II.
Pólika éneke
feléd száll ez az ének
és téged hív a szó
téged hív szerelmem
szép nevű
Louis Seau
téged hív ez a dal
szerelmem rég tiéd
tó bőrén holdvilág:
az arcod képe ég
hallod-e valahol
Louis Seau hallod-e?
hideg az éjszaka…
szerelmem alszol-e?
jössz-e már szerelmem
ne mondd hogy ennyit ért
hiába vártalak?
és ne, hogy ennyiért
szívemben dobogás:
lovad a vár alatt
madarak hangjában
hallom a hangodat…
hol vagy én kedvesem
merre visz ez a szél…
tudom már Louis Seau
tudom hogy ennyit ér…
III.
R. P. kisasszony jelen időben
ha mítosszá kövül is csak puszta emlék
a csók melynek ízét nem ismerte senki
s az éjszakáét sem baronesz tevéled
bár sejtek ezt-azt mit még a hadnagy úr se
vagy te ki magad – vélem – túlbecsülted
ha éjszakánként vért böfögtél vissza
míg lekörözött véredben az arzén
néhány érzést amellyel nem él vissza
senki s megbújhat mögötte a fals én
mosolyognak s te fekszel csak kinyúlva
hogy ne kérhessen számon bátyád gyermeke
szerelmedért a véren túlmutatva
hogy erősebb ím a húsnak földi istene
mítosszá kövül beérett a sejtés:
szöveggé lettél már majdnem túlbeszélve
éjszakánként ha átfúj még a házon
megfürdik az emlék felragyog a szélbe’…
Hallgatás helyett
Bella Sára születésére
mint csillagász a csillagot
fürkészlek néma éjszakába’
akinek távcsövében torzít
sorsának furcsa optikája
s ha teleszkópja fordul
a lelket úgyse látja
mert mit kívülről szemlél
az nem lehet sajátja
A déli partraszállás
a déli part csak csüggedés
bár halványan még a város
szegélye a füst alól kilátszott
a rút szürke féreg a múlt
szétrágta a varázst
a dolgok régi báját
nem vár a város utazót
begombolta a nagykabátját
a déli part egy déli pillanat:
mikor nem kavar port a szél
s a fényben megmutatkozik
hogy múltad mennyit ér
Szindbád-cipődet eldobod
el kell dobnod végül
látnod kell hogy a déli fény
nyomodba belekékül
Szindbád-arcodat eldobod
s vele a melankóliát
a régi arcokat s velük
ezeregy éjszakád
Szindbád-lelkedet lemérik
az inga túlra billen
ha hátranézel: nem maradt
senki hogy visszaintsen
Szindbád-szemedet lecsukod
– milyen is volt az álom?
és valahogy a déli fény
átszúr a retinádon
a déli parton bokáig homokban
csak áll a versvarázsló
aki voltál most belefér
egy szivarban parázsló
felfénylő déli pillanatba
és a hamuban valahogy
ráismersz önmagadra
a déli part csak csüggedés
s ha megfordulsz a víz vár
derékig benő az emlék
nyakig a hullám
a hullám és a hínár
Utóirat
pénz ha van hát akkor boldogít
s ha nem hát l’art pour l’art s kacagva
megéri kreálni egy újabb jó sztorit
hallgat a nő is kit már annyi éve…
és álmodik és olykor felkacag
hisz egyforma a tekintet mellyel
a szem távcsőbe néz és talál vagy ráfarag
ki nappal sunyít s játssza a némát
amikor alszik épp a múltba lép át
s nem néz a szemedbe hogyha baj van
opálszemekkel csak úgy az utcazajban
elsodorják az újabb évszakok
s olyan kicsit mint az az emlék
tudod kicsim közömbössé tették
nem jött vissza: a jóslat nem talált
vajon miért? lehet csak menstruált?
ím már a nő sem csak belső délkörök
homálya hozza a bizonytalan klímát
s mit megannyi lehetőség kínált:
választanád még egyszer a múltat
s akkor mi van? csak fekszel kitakarva
a falóban lapul a végső ajándék:
szerelmeid nagy kék dobozba varrva
hátlap:
aki ott állt a vers mögött
a múlt-rajzolta foltos vásznon
visszatartja a színeket
s kontúrja átüt a hiányon
