Könnyűrulett

Farkas Wellmann Endre
Könnyűrulett

„mikorra szemem falakon is átlát
és keddi szaga lesz a húslevesnek
nagylábujjamra ne kössetek számlát
ha lenge múltam kulcslukán belestek”

Márkus Barbarossa János

terra

adj nevet neki. félelme átvilágít egyszer
és felismered amint visszapásztáz rája
s szemébe villan egy pipacs fénydudája.

egy ragozatlan létigét akartam: ha lett
volna rá bár egy rossz esélyem, tudni,
s lehetőleg vagy netán itt e földön.

öntudatlan, mint legelső szerelmet,
első csókot, a testnek gügyögését
húsomban hallom széthordja a hangod

és itt kísért míg ruháid szétdobálod
s szavakba búvik, remegve észrevétlen
harminchárom alakban s féleképpen

esélyem úgyse lenne: s kiválasztalak
hogy a válaszoktól hitvány válaszfalak
takarjanak és arcod már ne lássam

s ha agyadban érzed az emlékezés kését
nézz csak énrám: mint rándul meg a vállam

(Apropó, ma halt meg Vera néni, a felső szomszéd. Másfél hónapja adták ki a kórházból, lélegeztető gépének ketyegését folyton hallom azóta. Szinte teljesen megszoktam. Hiányzik ez az új óramű, a lélegeztető gép. Meg onnan is tudom hogy meghalt, hogy láttam lemenni a lányát a lépcsőn, feketébe öltözve. Annát. Szóval hiányzik a folyamatos ketyegés, az idő. Az aritmiáit leszámítva nyugodtan vert az öreglány szíve, most meg elcsendesedett a vékonyfalú panellakás.
A kávé már fő, az ablakhoz lépek, kinyitom. Valószínű, dél vagy délelőtt van.)

(Közelkép: test. Szoba. Lefüggönyözött ablakok. A félhomályban kontúrok: falióra, asztal, három szék, ruhásszekrény, fecskendők az asztalon, karóra, néhány ruhadarab szétdobálva, könyvespolc, vizespohár stb. Plüssnyuszi az ajtó fölött. Az ágyon takaró. Ezen látható a test. A testek, pontosabban.
A sötétítő szárnyai között satnya sugárban érkezik a fény, de csak a padlóig, a szőnyeg széléig jut el. Az van, hogy az ágyon két test egymásba csavarodik, nem vehető ki egyetlen mozdulat sem. Szinte semmi hang, csak a kontúrok folyamatos mozgása, a játék látható. Kicsit olyan, mint egy felbosszantott medúza, amely minden áron fel akarja falni az ágyat.
A sötétséget csak négy szembogár tompa fénye töri át. Négy tükörszilánk.
Isten rulettje. Négy kis kerek tükör, bemozogják a jól behatárolható teret. És látszik bennük egy szinte emberi alak, amint a képzeletbeli asztal fölé hajol és megteszi tétjét. A kép kimerevedik egy pillanatra, majd folytatódik a jelenet. Intenzív, szinte kétségbeesett mozgás. A szembogarakból nem szenvedély sugárzik.
Az egyik szempár talán barna. Az egyik szemgolyó valami révülettől ködös, a másikban a csapdába esett állatok tekintetéből ismerős félelem vélhető.
A másik szempár zöldeskék. Egyik szemgolyója egykedvű, közömbös és nikkelszínű fényt áraszt, a másik pedig szigorú, akár egy vadászó sasé vagy egy bérgyilkosé.
A játék során a négy szemgolyó különböző kombinációi tűnnek fel, a háttérszínektől függetlenül, amelyek amúgy is csak ritkán különböztethetőek meg teljes bizonyossággal.)

(Tudom, hogy visszatalálok hozzád. És visszatalálok, hozzád is, Uram! Akaratod szerint éltem és akaratod szerint pusztulok el. Üdvözlöm a mestert, addig is! Én, a bűnös. A beteg. A szerelmes. Az őrült. A mogyorószemű, mosolygós medika. A halott. A nő. Aki rokonod akartam lenni, Uram, azáltal, hogy orvos leszek. Aki szeretni tudtam. Akit szerettek. Ezt még leírom a morfium előtt, neked, aki fecskendőkből adagolod újabban a boldogságot, aki ítélsz felettem, és közönyösen nézel ebben a pillanatban is. Utolsó vízióm az legyen, hogy élek. Tudom, már legfönnebb napok kérdése, pontosan tudom. Nemrég vizsgáztam Hodgkinból. Egész jól sikerült, de hiszen tudod. Fáraszt az írás, most hagylak…
198…, augusztus 14.)

(Amikor Krisztina és Júlia levelei a kezembe kerültek, először a dátumokat próbáltam pontosan rekonstruálni, csak ritkán használt évszámokat, és teljesen mindegy volt neki, hogy éppen melyik évben mi történik; keddek, szerdák és csütörtökök egymásutánjáról szóltak a látszólag sebtében lejegyzett passzusok.
Ígyhát, teljesen fölösleges, melyik évben történhetett, hogy Krisztina, aki akkoriban az örömlányok hétköznapjaitól megundorodva leírt egy rövid versikét, úgy döntött, hogy változtat az eddigieken és ha nem is új, de más életet kezd. Pontosan arra volt szüksége, amire a késő kamaszkor végén (vagy később) egy nő testének-lelkének lehet, a falloszon kívül egy kiegyensúlyozott kapcsolatra vágyott, talán rózsákra is gondolt, meg arra, hogy egy férfi egyszer feladja a kabátját, vagy vasárnap korzózni hívja.
Krisztina nem a szó rosszabbik értelmében volt kurva, hiszen Z. őrnagy kitartottjaként erényei közé tartozott a hűség, csupán háromszor csalta meg a két év alatt, kíváncsiságból, ám ágyában az őrnagy prioritásához semmi kétség sem fért, s így a kilengések titokban maradhattak. Csak éppen langyos volt és unalmas ez a románc, akárcsak az eddigiek, bár látszólag a vékony pénztárca és a kapuzárás előtti férfiigények igen szép frigyének bizonyult: a jóképű, őszülő őrnagy szívesen látogatta, hol focimeccs, hol pedig vezérkari gyűlés címén, a munkásnegyedbéli egyszobást.
Krisztina újra meg újra elővette a szonettet, olvasgatta, nézegette, mint hajdan a középiskolai önképzőkörön, ahol egyetemi pályát és nagy jövőt jósoltak neki, és amiből semmi sem valósult meg. Most pedig felpörgött előtte az azóta eltelt nyolc-kilenc év, végigjárta gondolatban az első szerelemtől a Z. őrnagyig vezető nem túl rövid út tucatnyi stációját, majd fogta a papírlapot és borítékba tette, hogy másnap alkalmi postással juttassa el a tisztnek, néhány búcsúsorral együtt.)

(Szóval, amikor Krisztina leveleit olvasom, semmi más dolgom nincs, csupán ki kell bontanom a történetet, akár egy konzervet, és a tartalmából be kell rendeznem ezt a könyvecskét. A szereplőket, akik az égvilágon nem tesznek semmit, csak léteznek, készen kaptam. Időnként írnak. Ahogyan én most. Mégis az az érzésem, hogy hieroglifákat kell megfejtenem, ahhoz, hogy bármit is kezdeni tudjak ezekkel a szövegekkel. Nem tudom, miről szólnak, nem ismerem a jelentésüket. Ettől érdekesek.)

(Így számára is elkezdődött valami visszafordíthatatlan, inkább a folytatása valaminek, ami eddig öntudatlanul zajlott benne, s csupán lenyomatként élt emlékezetében.
Az őrnagy már eljátszotta a szerepét, hiszen a Föld törvényeivel aligha szegülhetett volna szembe, merthogy azok hatalmasabbaknak bizonyultak a szerelménél, és lelépett.
Ami az őrnagyot illeti, beszélgetéseink szép lassan kimerülnek abban, hogy az időjárást taglaljuk. Plusz egy pár fanyar ágyjelenet. Meguntam a kókadozó pöcsét. Nekem meg már nincs energiám tépni a számat egy kőfalnak, amelyről lepattognak a szavaim. Tehát: the end. Ha nem is happy end, de kész. Részemről lezárt ügynek tekintem. S megpróbálom lazán túltenni magam rajta. Már ha sikerül. De sikerülnie kell, mert te mellettem vagy.
Észrevettem két piros pöttyöcskét a melleim között. Be is karikáztam őket. Így jobban tetszik. Tetszik tudni? Kifárasztott a tegnap. Ki fárasztott ki? Ó, na! Hülye! Tudniillik ÉN! Vagyis, hülye! Mármint ÉN! Pirkadatkor, tíz óra körül, nem is lehet normális az ember. Főleg egy olyan este után, mint a tegnapi.)

monostor

kihűlő térfél kültelki szcéna. semmi.
a tényekhez a szó tortafesték. ennyi.
de széppé tette a lepedőn a foltot
a többi között a túlfárasztott priccsen
az emléket már lúg sem mossa ki
vagy elégetné? nincs esélye kincsem.

(Ez az első éjszaka a fürdőkádban kezdődött, valami olyasmivel hogy: – Mosd meg a hátamat, kérlek! és hogy – Nem, mert abból baj lesz. Meg aztán, hogy – De tényleg mosd meg a hátamat! és – Bejössz-e mellém?, persze, – Igen! aztán meg tovább, ami következhet. Másfél óra múlva a testhőmérsékletű vizet lassan nyelte a lefolyó.
És ami ezután következett, az hasonlatos volt a legszebb földi szerelemhez, mindahhoz, amit a húszéves lányok beteljesülésnek neveznek és naplójuk rózsaszín lapjaira menekítenek piros szívecskék közé.
…amikor behívott a kádba, csak álltam vele szemben, és sírógörcs gyötört, hiszen a legszebb lény állott előttem, végre az a test és lélek, az a nagy egy, amire mindig is vágytam, és féltem, nem tudtam, mi lesz abban a pillanatban, amikor a bőréhez érek, és nyelvem körbesétálja bimbójának udvarát, és végigpásztáz hasának gyönyörű ívén, egészen le a köldökig –, és ahogy a tekintetem siklott lennebb – már a rosszullét környékezett az izgalomtól, amikor kicsiny és formás dombocskája közepébe képzeltem a nyelvemet, ahol kelyhének ambróziáját ízlelve nyelvem szikratávírójával morzéznám le ágyékára a szerelem összes szép szavát minden emberi nyelven és minden versformában, hogy egész testében érezze: az övé vagyok egyedül, és nem voltam, és nem lehetek soha senki másé, és amíg csak élek ő jelenti nekem a boldogságot, s hogy Z. őrnagy volt a legnagyobb tévedésem, meg a többi férfi, s ha pokolra kerülök egyszer, az csak azért fog megtörténni, mert életemben nekik odaadtam magam.)

(…tudod, most, hogy újra rólad írok, szebb vagy, mint akkor, amikor kitaláltalak, ez éppen te vagy. És ezért most nagyon nehéz nekem, hiszen amikor egy igaz történetet ír az ember, szemben a kitalált dolgok sokaságával, mindig valamilyen fájdalom járja át, és te, aki ismered a verseimet, tudod, hogy nem azok szólnak rólad – vagy rólunk, hanem te magad, a nyelven túl egy megteremthetetlen szövegben, amely behatárolja létezésünket, a dolgok történésének összes lehetőségét. És azt is tudod, hogy messze több vagy számomra a szerelemnél, egy kis sziget vagy, amelyen most, így, saját valóságomat kell megteremtenem, és hogy te vagy lelkem szobáiban a bútor, és szívem kamráiban a narancs és banán, szememben a fény és a félelem. És tudod azt is, ha velem valami még történhet, akkor az itt, ezen a szigeten fog megtörténni, amelynek gyönyörű nimfája vagy, kiollózva gyermekkorom meséiből, amelyeket ugyanazzal az áhítattal hallgattam, mint a te hangodat, és ugyanazzal a félelemmel szerettem, mint a veled való együttléteket.
Krisztina újratöltötte borospoharát, majd elolvasta a friss naplóbejegyzéseket, és elaludt. Úgy érezte, a szövegekben valamiféle kinyilatkoztatás rejtőzik, ezekben a szavakban, amelyek a vágytól a valóságig vezetik és vissza, és hogy az élete és halála szebb emléket nem ölthet földi szavak által, csakis ezekben a sorokban, amelyeket leghitelesebben a saját kezével írhat össze.
Ez volt a rituálé, ezután még az esti inzulin-adag sem volt elviselhetetlen.)

camerawomen

de adjuk meg a testnek, ami a testé, camerawoman!
nagyblendével pásztázom az esti négy falat,
csak így, Dunán-inneni látószögből, raszterre, fehér-feketén.
készül a verse, a juss: s jobb rögzítés, mintha képeken
mert ez nem a pillanat, asszonyom, hanem
íme, a most: egy félszürke sáv e némafilmemen.

(Szia! Íme az ajándékom egy része. Nagyon egyszerű. Azt gondoltam ezelőtt pár nappal, hogy nem tudnék olyan ajándékot vásárolni, amelyben az egész szívem benne lenne. Ez a helyzet. Ne haragudj, hogy csak így tudom kifejezni magam, de tényleg nem tudtam eldönteni, mitévő legyek:

„azt hittem, hogy világ csudája vagy,
őrjöngés, álom, nyíló végtelen,
ma azt tudom, hogyha nem vagy velem,
nem vagyok, nem játszom, nem létezem
felhők fehérje a szemembe fagy.

zseni, az vagy, kölyöknyi és libányi
végül is: zseni vagy és liba vagy.
a szerepedet könnyű kitalálni
azt hittem, a világ csudája vagy,
de annál sokkal fontosabb”

Van egy láncom, elég rég kaptam nagymamámtól (5 éve meghalt), hogy majd adjam egy olyan embernek, akit nagyon szeretek. Ezelőtt egy évvel, májusban oda akartam adni valakinek, de most már örülök, hogy másképp döntöttem.
Nagyon nagy szeretettel és millió puszival adom neked.
Lassan és csöndesen kikészülök amiatt, hogy nem beszélhetünk.
Mindjárt megőrülök és mégsem vagy itt a közelemben.

hiányod szemem széléhez szivárog.
csöppen, csöppen a sötétben
és nyílnak tőle a virágok.

Nem tudom, még meddig bírom.)

(Tudod, Babám, akartam készíteni neked valamit, amit majd… Kíváncsi vagyok, ha így leírom, rájössz-e, mit akar szimbolizálni. Egy fehér lapon, középen, egy kis piros rákocska, körbezárva szorosan kockacukrokkal!
Geci vagyok, nem?)

(Azért jó ez a levelezgetés, mert mindent leírhatok. És nem kell egyfolytában arra ügyelnem, hogy rendszerezettek legyenek a gondolataim.)

(Nem akarom, hogy túlságosan szomorú hangvétele legyen ezeknek az irományoknak, de muszáj mérgezőbb dolgokat is kiöntenem magamból. Magas a cukrom. Kiültem a teraszra egyet bagózni. Az egyetlen fényforrás, ami van, egy utcai lámpa, de mit mondjak, ez édeskevés. Csak úgy találomra írok. Szeretek éjjel kicsücsülni a teraszra. Két alak itt szórakozik egy kamionnal. Kinyitották, majd bezárták az ajtaját. Négyszer egymás után. Biztos kezelésre szorulnak. Majd hozzád irányítom őket.
Most úgy vagy előttem, mint akkor a tér sarkán. Szeretlek. Nem látok semmit! Ittam egy pohár vizet. Most a konyhában vagyok. Annak ellenére, hogy nem láttam semmit, tűrhető az írásom, nem? Na, megyek és lefekszem! Aludj jól, picim.)

(Elképzelhető, hogy én egy kis ördögöcske vagyok, aki, amiért a kezében van a háromágú villa, nem szurkálja meg Krisztinát, a legaranyosabb szívfarkú sárkányt! Tudod, olyan jól eljátszadozunk mi így ketten, hogy ha kiesnél az életemből, megsemmisülnék.)

(Este van, a kurva életbe, és utálom, hogy el kellett ide jönnöm… Szeretem Gabit és épp az imént megcsaltam. Itt lakik a mellettem levő szobában. Egy nagyot mászkáltunk és jól összejöttünk, most meg semmi magyarázat nélkül feljöttem ide és bezárkóztam.
Jaj, Krisztina, még szerencse, hogy van papírom, és írhatok neked! Még szerencse, hogy itt vagy te, és még szerencse, hogy nem vagyok mérges magamra. Na, most azt hiszem, megpróbálok picit Gabira koncentrálni. Szeretem. Valahogy nem tudok eligazodni sem magamon, sem rajta.
De a hatalmadban vagyok, Krisztina. Megkopaszthatsz, megpiríthatsz, azután szétdarabolhatsz, és megehetsz! Ez van. Szép vagyok, nem?
Nézem a padlót, és érzem, akkorát tudnék dobbantani, hogy mind a két lábam tőből kiszakadjon. Nem érdekel. Nem kell láb. Ne tudjak többet Gabihoz menni. Szégyellem magam, csak az az érzésem, hogy nem eléggé. Talán valaki más mellett kellene kitartanom, az első szeretkezésig. Különben annyira összejöttünk, hogy meztelenül simogattuk egymást. Tiszta meztelenül. Semmi ruha.
A legszuperebb az volt, hogy a kezem önálló életre kelt egy darabig. Aztán meg ő irányította. És amit abszolút klassznak mondhatok az, hogy még azután rettenetesen boldognak láttam és mint egy kiskutya, úgy ugrált körülöttem. Majd tizennyolc óra múlva mentünk a Királykőre. A menedékház 1750 m magasan van, négy órát másztak az osztálytársaim; mi jó tempóban kettőt s felet. Mire az idióta népség kiért, mi már rég …)

júlia

felfekszel szívem mint egy kis halott
s én úgy gyalázom tested
mint kiéhezett férfi s elhagyott
vadállat ki ételéért reszket.

(Ja, persze! Megszegtük az egyezségünket Andrissal. Háromszor! Kétszer ő, egyszer én! Igaz, hogy mindháromszor csak egy-egy órácska erejéig, de együtt voltunk…)

(Egy alkalommal a büfében üldögéltem s ott volt Attila, két másik fickóval. Egy pillantás, néhány másodperc. Nem tudom, mit láttam benne. Csak azt tudom, hogy abban a percben valami sajnálathoz hasonló érzés volt bennem. Valami, ami anyai ösztönöket mozgatott meg. Valami, ami egy olyan ingert keltett, hogy kedvem lett volna odamenni hozzá és megsimogatni a fejét. Azt mondani, ne félj, nem fog bántani senki. Furcsa volt. Ennyi.)

(Július 17. körül megyünk a tengerre. Hátha egy néger kölköt összeszedek magamnak. Ezen még te is gondolkodhatsz. Sőt, még egy rizstől besárgult csemetét is csináltatok magamnak, de az indiánokat sem hagyhatom ki, a pigmeusokról nem is beszélve. S akkor már mindjárt bölcsődét, óvodát, iskolát, gimnáziumot, főiskolát, egyetemet is alapíthatok. Esetleg benépesítem a Marsot vagy a Plútót. Na, benne vagy? Azt előre el kell mondanom, drágám, hogy a közös gyerekünket fogom imádni a legjobban. S ezért mindennap alaposan el is náspágolom, nehogy a többi gyerek úgy érezze, hogy épp vele kivételezek.
Kissé elragadtattam magam. Megyek s leöblítem a marhaságaimat egy korty vízzel. Nem. Kettővel. Vagy hárommal. Na, legyen egy egész pohár! Ennyi kell, különben nem fog leöblítődni semmi.
Jesszus! Már megint nagyon későre jár! Jóccakát!
Ne tudd meg, mit álmodtam! Ne tudd meg, kiről!)

(Azt hiszem, az élet dolgait nem lehet úgy felfogni, mint a tudományok rendszerét. Mi lesz abból, ha Rembrandt hazafias metafizikát zongorázik az Olümposzon? Ezt csak azért írtam le, hogy nekünk megmaradjon.
Azt hiszem, kezdek gyöngéd érzelmeket táplálni a Tanítóbácsika iránt. Öreg hiba. No, majd meglátom! De te vagy a szemem fénye!

legjobb keksz a Picknick keksz,
legjobb szex a homo-szex.

Nemdebár? Dedebár! Ezt csak mi tudjuk!)

(Kávét iszom. Sok Komplettával és enyhén édesítve. Ahogy te is szereted.
Ajaj! Az az érzésem, hogy sürgősen agymosást kell végeznem. Tanítóbácsika becsücsült a fejembe. Szerintem már félholtra csuklotta magát. Mi ez, könyörgök? Love at first sight? I don’t think so!)

krisztina búcsúlevele z. őrnagyhoz

júliával már ötször voltam férfi
– és inkább mint ön velem jó uram
ugyan felém ám vesztébe rohan
mit akarhat vagy tudna visszakérni

abból amit én meg sem kaptam öntől
a rangjelzés nem hatalom az ágyban
s nem mitől egy nő szívében láz van
s most íme mint egy kölyök bömböl

őrnagyom: lám a szépség csak ennyi lett
kilónyi festék rossz mindennapok
és pokolban pulzál és sárban ragyog

szerelmünk – bár hittük – mennyből vétetett
hogy nem válogat a tudat vagy az ösztön
nem érdekel de nem kell összetörnöm

hogy személyében szívem hímet vélhetett.

(Ahányszor ezeket a leveleket a kezembe veszem, úgy érzem, mintha a még meleg, lüktető szíveinket fognám meg.
Szeretném, ha egyszer újra teljesen egészségesek lehetnénk, és élhetnénk még legalább ezer évig. Na jó, legyen száz! Ennél alább nem hagyom. Bár én csak fogjam be a pofámat és ne jajgassak, hiszen a cukorbaj még viszonylag hálás betegség a tiedhez képest. De ha egyszer nagy leszek, és sok pénzem lesz, elviszlek Amerikába és ott meggyógyíttatlak. Mikor ezekre a dolgokra gondolok, mindig gombóc nő a torkomba. Még szerencse, hogy meg vagyunk áldva egy jó, kövér, pirospozsgás humorérzékkel. Akit csak néha szólítunk Cinizmus-bácsinak.
Most cseresznyézek. Át kell térnem a reform-étrendre. Csak fehérje és szénhidrát. NO FAT. Bár eddig sem ettem FAT-et. Már csak abból a megfontolásból sem, hogy brrr! a hideg is ráz tőle. Többet kellene sportolnom. Rég abbahagytam mindennemű sportot, s rágyújtottam… na, nem nyögöm tovább a panaszaimat. Mit szólnál, ha újra nekifognánk, ha nem is a gyorskorcsolyázásnak, vagy úszásnak, de legalább az atlétikának? Világcsúcsokat nem döntögetnénk, de saját szintünkön stabilan állnánk. De akkor ohne cigi, ohne alkohol, ohne koffein és ohne szerelem! Mert a szerelem doppingszámba megy, és a doppingolást, mint köztudott, tiltják a hatóságok. Mit szerelem? Bocsánat, a szeretkezés. Mondjuk, ez nálad még nem jelent gondot, de velem mi lesz? Le van ejtve. Napi egy-kettő miatt nem megyek tönkre. Sőt, esetleg sportszerűen is űzhetnénk ezt a tevékenységet!)

(Tanítóbácsika azt mondta, hogy a szobájában, ahol egyedül lakik, van teája és van egy ágya. Csak azt nem tudom, hogy ha majd egyszer meghív magához, teáznom, vagy ágyaznom kell?)

(Tulajdonképpen csak az zavarta, hogy folyamatosan hazudik Júliának, ha hazudik, merthogy ezt önmaga számára sem tudta eldönteni. Időnként dühbe gurult, ha együtt voltak, máskor pedig félt Júliától, akiről sosem tudta, hogy igazából ellensége, szeretője, vagy sorsának valamiféle szeszélyeként tört be az életébe.
Még régecske volt egy ilyen játékuk: amikor Juli nála volt esténként, ő fecskendezte a hasába az inzulint, és ilyenkor közben egymás szemébe néztek, majd, miután kihúzta a tűt, homlokon csókolta Krisztinát, mintha éppen tejet vagy ételt adott volna neki. Ez a szinte perverz rítus még később is sokszor eszébe jutott, hiszen ilyen őszintén senki sem viszonyult még hozzá, senki sem tudta ilyen játékossággal és szeretettel eljátszatni vele az egészséges babát, akinek csupán annyi a dolga, hogy anyukára visszamosolyogjon.)

(Júliám, befejeztem azt, hogy továbbra is a múltammal hadakozzak. Talán csak megtalálom azt az embert (rajtad kívül), akit ez nem fog érdekelni. S leszámolok azzal is, hogy tovább rejtegessem és takargassam énem szex-centrikus oldalát.
Olyan csodálatos az égalja. Zöld, félelmet ébreszt az emberben, de jóleső borzongással tudom nézni. Az eső hangjának és illatának is olyan meghitt hangulata van. Illetve nem is magának az esőnek, hanem a szobámnak. Attól, hogy kint esik az eső, és jó illata van.)

(Tartok egy kis kávészünetet. Valamivel fel kell szítanom magamban a vágyat. Mármint ama tanulás irántit. A tesztoszteron-szintemmel nincs ennyi gond. Te jóságos kocsiút! Már három hete nem foglalkoztam az angollal!)

(Tudod, Krisztina, időnként úgy magamhoz szorítanálak! Időnként el tudnálak fogadni az anyámnak, a testvéremnek, a szeretőmnek, a legutolsó senkinek, és úgyis téged választanálak mindenik szerepbe. Nem tudom, hogy miket írok és nem is gondolkodom rajta.)

(Mert én, aki egy vagyok és oszthatatlan és öröktől fogva létező: nem tehettem másképp. Az önmagammal játszott rulettnek tulajdonképpeni tétje nincs. Színes zsetonjaim mögött nem áll fedezet, csak játékból játszom, a játék kedvéért. Nyilván amikor, kitaláltam mindezt, benne volt: időnként veszítenem kell. De önmagam ellenében nem lehetek igazi vesztes. Ahogyan igazi nyertes sem. De ha folyton nyernék, vagy folyton csak veszítenék, nagyon unalmas lenne.
És mindent összevetve, ebben a játékban én vagyok mindenik játékos, én vagyok az asztal, a golyó, a krupié és minden, ami kell. S hogy mindezt a magatok számára elneveztétek létezésnek, arról nem tehetek. Értelmetlen lenne, mivel szinte képmásaim vagytok, valami véresen komoly játékba kezdeni. Látjátok, ez is túl nehéz. Figyeljetek csak a szabályokra, egyébre fölösleges. Majd csak összetartanak, amíg ránézhettek a nagy rulettasztalra is.)

(„én mindig a szerelmet kerestem, s ha tévedtem, és nem találtam meg ott, ahol kerestem, lúdbőröző háttal fordultam el, és elmentem, máshová mentem, pedig tudom, milyen egyszerű volna elfeledni az ifjúkori álmot a szerelemről, elfeledkezni róla, átlépni a határt és felébredni a csodálatos szabadság birodalmában, ahol nincs szégyenkezés, se gátlás, se erkölcs, a csodálatos undorító szabadság birodalmában, ahol minden meg van engedve, ahol elegendő arra figyelni, hogy lüktet az emberben az állat: a szexualitás” – olvasom az egyik levélben, Krisztinának címezve, mellékelve a Kundera-könyv bibliográfiai adatai. Hát persze! És mindjárt ott is van a vásznon a két nő, egyetlen húscsomóvá préselődve, ahogy hörgés-cafatok között, egymás testébe marva fénylik testükön az izzadtság, a szerelem sok-sok kövér cseppje.)

(Az embert megbántják, kibékítik, elárulják, hazug dolgokat köpnek a szemébe, ócsárolják, szemetekkel tömik, bocsánatot kérnek tőle. Fáj. Nagyon fáj. Beszélni szeretnék, beszélni. Elmondani, hogy én is érző lény vagyok, hogy vannak könnyeim is, amiket elő tudok venni, ha… De nem. Inkább nem kell sírni. Lennének bajok. Bajnak számíthatna a barátom, akiről magam sem tudom eldönteni, hogy szerelmes vagyok-e belé. Ott lehetnének bajnak az igazi bajaim. Ott van bajnak egy lány, akit imádok, de nem lehet az enyém. Türtőztetnem kell magam, hazudnom kell neki, hogy nincs időm. Ott van bajnak, hogy mikor neki is egy csöpp szüksége volna rám, eltiltják, elzárják tőlem. Ott van bajnak, hogy élek, és hogy meg fogok halni.
Ne haragudj, nem akartam rossz kedvet okozni neked, sajnos nagyon felgyűltek a dolgok. Ma félőrülten álltam a telefon mellett, szerettem volna csak egy pár szót váltani veled, csak annyit, hogy Szia! és a hangodat akartam hallani, meg hogy szeretlek. Aztán kész. De nem volt merszem csak közömbös dolgokat mondani. A következményektől féltem, és most is azoktól félek. S holnap is azoktól fogok félni. Megértem, mert tényleg megértem, és nincs de, talán csak magamnak akarom bebizonyítani, hogy mégis vannak más módok vagy … nem is tudom. Lehet, édesanyádnak van igaza?)

(Épp az imént mentél el tőlem és rossz volt. Nagyon rossz volt hallani, hogy újra műtenek. Nem bírom elviselni. Babám, én beledöglök! Tudom, hogy amit most fogok írni, az egoizmus, de csak azt tudom kérdezni újra és újra, hogy: Mi lesz velem? Nem zavar, ha elmész, és tudom, hogy egészségesen mész el, de beleőrülök a tudatba, hogy te Ott és én Máshol, és nem tudok semmit rólad. De tudnod kell, hogy rád gondolok, és éltesd magadban a hitet, hogy én melletted leszek és minden jó lesz. Mert nem tudok nagy szavakkal beszélni, de hidd el: minden jó lesz! Ezeket nem lelkibeszéd címén mondom. Bár… mit mosakszom? Ezt te is tudod.)

(Olyan üresnek és szórakozottnak érzem magam. Próbáltalak hívni, de vagy nem volt otthon senki, vagy rossz a telefonotok. Úgy érzem, mintha a nyakamon elpattannának az erek, s a fejem fel lenne dagadva. Borzalmas. Szinte fáj. Szinte nélkül fáj. Hiányzol. Nem tudom, mivel érted ezt el, de szinte mindig hiányzol. Hiányzanak a mosolygós gödröcskék az arcodról, a hangod, a jókedved és a rossz hangulatod. Sokszor magam előtt látom a mozdulataidat, hallom a hangodat, ahogyan felnyikkansz nevetés közben, ahogyan dörmögsz. Felkönyökölsz, ráhajtod a fejed a karjaidra, elvörösödik az arcod, hátra dobod magad a széken, felemeled a kisujjad, amikor megfogod a kávéscsészét.)

(Júlia mindenképpen a legfontosabb volt, s biztosítéka is szerelmük harmóniájának, mindaddig, amíg Krisztina rá nem eszmélt arra, ami számára a legnagyobb szörnyűséget jelentette: egyszer együtt böngészték a tananyagot az egyik vizsgaidőszak vége felé, és amíg a Juli a vacsorakészítéssel volt elfoglalva, Krisztina találomra felütötte az egyik sárga fedelű könyvet, amely – nyilván nem véletlenül – a Hodgkin-kórt tárgyaló fejezetre nyílt ki. Amit látott, az épp elég rémisztő volt és bár tudta, hogy Júlia ebben a betegségben szenved, nem is mert arra gondolni, hogy mit takarhat ez a furcsa nevű diagnózis.
És ekkor megértett valamit, végérvényesen. Azt, hogy szerelme sokkal hamarabb fogja maga mögött hagyni a földi sarat, mint ő, aki már évek óta retteg a haláltól.)

(Majd én szólok, hogy Krisztina, ezt nem így kell, Krisztina, ne hívj fel, Krisztina, ne légy vad és Krisztina, ne jussak többet az eszedbe! Hagyd hogy eltűnjek! Mint egy szivárvány! Képzeld, nem hiányoztál a tegnap sem, és ma sem hiányzol! Eszembe se jutottál! Tudom, cinikus vagyok. Utálom magam. Érdekel valakit? Utálom, hogy Gabival mi volt. Hányingerem van. Elég ez? Elég? Hányjam el magam? Vagy bőgjek amiatt, hogy ilyen szemét is lehetek? Mondjam azt, hogy bennem is ez gyűlt fel? Ezt akarod? Jó, ha cserében hallhatom azt, hogy te is megtetted volna. Nem hiszem az undort. Képzeld, nem hiszek el semmit, amit mondtál. És nem hiszek semmit, amit más mondott. Vége.
Na jó! Bánt, hogy levetted a láncot. A gyűrű nem bánt, csak a lánc. Nem tudok senkire haragudni ugyan, csak bosszant, hogy nyár van, hogy lány vagyok, hogy én lettem Júlia, hogy van szívem, hogy vannak érzéseim és könnyeim. Hát ez nem számít? Nekem nem szabad időnként depressziósnak lennem? Nem szabad hiányoznod? Nem szabad néha jól éreznem magam? És mi van, ha kiborulok, és a fejemet a falba verem? És üvöltök, és segítségért kiáltok, és nem jön senki? Mi van akkor? Ez vagyok. Persze, mindig csak a maszk látszik, én az vagyok, aki dührohamokban szenved és néha kiborul. Nem sírnék, tán meg is nyugodnék, ha most itt lehetnél velem. Leülnék és hagynám, hogy fejemet úgy simogasd, mint egy hülyegyerekét. Örülnék, ha mesét mondanál és elaludhatnék melletted. De úgy őszintén, mégiscsak egy verést szeretnék, üvöltözést, sikolyokat és jó nagy döngöléseket. Hogy miért kívánom a büntetést? A múlt árnyai belém kapaszkodnak, és lehúznak. Mindig ez van: a múlt. És nemcsak neked.)

kék zsolozsma

csak annyi történt ma hogy visszatértél
vártalak egy mólón egy kopott égi révnél
kurta szoknyád ciános színben ázott
ím nedves szemekkel felhőréven állsz ott

míg befürösztesz: folyton partom őrzöd
kék szikrákkal izzik ragyog rám égi flörtöd
idenézel s tükrödbe újra visszaúszom
visszajövök egyszer egy mélykék gyalogúton

kék szirmaid majd úgyis majd összezárod
arcomba dobhatod egyszeri kék palástod
amint állasz ott egy régi-régi mólón
lábad előtt a víz mely elnyeli a szólóm.

(Mikor meghallottam, hogy te vagy, elszorult a torkom, de nem mertem sírni. Nem jó mindig ennyire őszintének lenni, mert ráfázik az ember. Remélem, kevés időm van írni. Hátha hamarosan jössz. Szóval, még mindig nem érzem eléggé biztonságban magam. Már nem vagy olyan, mint régen. Nem akarom, hogy felnőtt légy. Maradjunk meg gonosz kiskölyköknek, jó? Már úgyse tart sokáig. Szarjuk le a világot!)

(A legnehezebb és a legérdekesebb azonban az volt, hogy az egyetemi hangulatot és stílust levetkőzve, esténként infantilis, vagy hát dehogy is, csak kamaszos leveleket kellett gyártania Krisztinának. Másképp tán varázsa sem lett volna a játéknak, ezt ugyebár nem lehet kőkeményen csinálni, szükség van itt a finomkodás megfelelő arzenáljára. Milyen jó, mert Krisztina épp annyit lát, amennyit ő látni enged magából, így nem kell tartania attól, hogy kamaszbarátnőjét feldúlná, ha a betegségét illetően tudná az igazságot s esetleg emiatt még a kapcsolatuk is tönkremehetne. Mert meg kell kímélnie Krisztinát a félelemtől, teljesen másért vannak egymás mellett, s vigyáznia kell rá, és őriznie is a látszatot, ameddig csak lehet.
S ezekben a levelekben ráadásul ő is visszaléphet fél lábbal abba a máris boldognak látszó közelmúltba, amely az utóbbi időben annyira hiányzik neki. Akár az első szerelem, ez is olyan, csak Krisztinába képzelete sokkal többet bele tud zsúfolni, mint mondjuk, bármely férfibe, Krisztiben ott van egykori önmaga, ahogyan közeljövője kontúrjai is, s a kép ugyanannyira rózsaszín, mint fekete, és így tovább. Ez a kapcsolat egyszerűen létszükséglet. Már ha van ilyen, hogy lét.)

(Ne kételkedj a szeretetemben! Habár én is kételkedtem egy rövid ideig benned, végül te segítettél túlesni ezen. Most kötelességemnek érzem ugyanezt viszonozni. Figyelj, Krisztina! Nagyon szeretlek. De vannak dolgok.)

(Lassan az a meghatározhatatlan félelem is körvonalazódni kezdett Krisztinában, és nyilván, ez az egyre erősödő érzés rávezette lassacskán a dolog lényegére. Most, két rövid év után, ő is felnőttebb lett, legalábbis ahhoz eléggé, hogy megértse, Júliában saját halála testesül meg, s kapcsolatuk pedig e rémtörténet némafilmje, melynek utolsó kockái elől elmenekülne, ha tudna, vagy legalábbis szorosan lehunyná a szemét a látvány előtt.
És nap mint nap látta, hogy hamarosan ő maga is mivé lesz, és a test, amely az ágyban a kimeríthetetlen és fenséges kéjek építménye, milyen alantas földi dolgok koporsója lehet; a ráncok, az elhulló haj, a fakó bőr, mely már szinte ragacsosnak tűnik, mind-mind az egyre furcsább homályt öltő tekintet köré rajzolják a halál térképét.
Kilépni viszont már nem lehet, és bántotta, hogy végig kell néznie mindezt, hiába is kapálózik ellene.)

(Tudod, babám, ha minden igaz, el fogok menni Angliába. Ne kérdezd, hogy mikor. Lehet, hogy két hét múlva, lehet, hogy csak jövő januárban. Szükségem van erre. Már épp ideje, hogy bizonyítsak. Magamnak, legalábbis. Sajnos, Júliám, szembe kell néznünk a tényekkel. Nem maradhatok kölyök időtlen időkig. Fáj, hogy ezt kell mondanom. De hidd el, hogy lelkem mélyén veled mindig gyerek maradok. Most már csak abban reménykedem, hogy meg tudsz érteni és el tudsz fogadni így is. Ne pazarold az érzelmeidet és ne hagyd, hogy beléd tapossanak; légy kegyetlen, és ott pusztíts, ahol csak tudsz. Nem tudod elhinni, ugye, hogy ezek az én gondolataim. Pedig igen. Mert engem nem tett boldoggá az, hogy állandóan próbáltam beférkőzni mások szívébe. Szeretni akartam, mert úgy éreztem, hogy tudok szeretni. Egy frászt! Egy szar, egy kegyetlen állat legyen belőlem, de elegem van abból, hogy egy senki legyek. Inkább legyek egy számító, pénz- és élvhajhász. Utálsz most, ugye? Egyre jobban! De nem baj! Ezt akarom, utálj, kérlek! Ahogy csak tudsz! Mert már csak te vagy az egyetlen, aki ehhez a rózsaszín világhoz köt. S el akarok szakadni ettől. Sőt, nem csak akarok, de el is fogok. S ezt csak úgy tudom megtenni, ha feláldozlak téged. Most még hányingerem van magamtól, de nemsokára el fog múlni, megszokom. Remélem, tudod, hogy ez az utolsó levelem, mindent vissza fogok adni, ami rád emlékeztet. Mindent. Ezt hívják úgy, hogy elvonókúra. Nem akarom, hogy barátaim legyenek. Nem akarok senkihez érzelmileg kötődni. Nem akarok senkivel őszinte lenni. Csak én, én, és megint én! Nem akarom többé, hogy megkeress, hogy felhívj, nem akarlak látni, és nem akarom hallani a hangodat! Nem akarok többé küzdeni érted. Nem akarok több szenvedést azért az egy perc boldogságért! És ami most nagy aljasságnak fog tűnni részemről: nem akarlak szeretni!
Lófaszt! Hülyeség! Szeretlek!)

félbarokk, julinak

júlia teste most templom minarett
puhább hiteknek olcsó háza lett
erősebb vágyakból ím ez vétetett
szentélyében mit asszony vélhetett

most tiszta ágyba fektetném júliát
szerelmem járná testét át meg át
fertelmes létemből fájdalom kirág
emészti testem féreg s csúnya rák

júliáért el világomat adtam
önzetlenül egy másik akaratban
a semmi felé csak hogyha haladtam
míg feltűnt újra háromszáz alakban

szenvedtem olcsó kurva végzetért
mi bennem csak összetört s összeért
júliát akartam cserében halálért
örök dolgoknak hamis nászdaláért

őt akartam szeretni még egy éjjel
vágy mérgét inni csuporral bögrével
játszani mint gyermek laptázni mellével
incselegni hosszan kedves kellemével

(Mit csináljak veled, te…, te…, kövérke? Ma este ha nem találkozunk, úgy be fogok rúgni, mint egy albán szamár! Figyeld csak meg! Te csak figyeld meg! Csak megfigyeld, te! Megfigyeld csak te! Meg te figyeld csak! Na, mentem, megpróbállak még felhívni.)

(Mindig az volt a vágyam, hogy a térben konkrét helyet foglaljak el.)

(Gyengének érzem magam, még itt a füzet mellett is. Egyfolytában azt a fájdalmat látom a szemedben, amit egyetlen szóval váltottam ki: sajnos. Nem jelentkeztél, én pedig nem mertelek megkeresni. Szeretnélek látni, de félek is. Orvoshoz sem mentem. Tudom, hogy fölösleges. A gyógyszereket is hiába szedem. Csak egy valamitől gyógyulok meg…
El kell mennem itthonról. Megbolondulok ebben a magányban. Fel tudod fogni, hogy rajtad kívül senkim sincs? Senkim! Nincs is szükségem egyébre, de ha te sem vagy, akkor kétségbe esem. A francba! Tudtam, hogy ez lesz! tudtam, hogy át fogok esni a ló túlsó oldalára, már ami téged illet. De már nincs visszaút. Most már betegesen ragaszkodom hozzád. Bassza meg!)

(Hodgkin-kór

Általános megfontolások

A Hodgkin-kór a tumorok olyan csoportját jelöli, melyet reactiv sejtes környezetben látható Sternberg-Reed-sejtek jellemeznek. E malignus sejtek természete még élénk viták tárgya, újabb bizonyítékok azonban macrophag eredetük mellett szólnak.

Klinikum

Bimodális életkorbeli eloszlás észlelhető; az egyik csúcs a húszas életévekben, a másik ötven év felett található. A legtöbb beteg fájdalmatlan, leggyakrabban a nyakon található terime miatt fordul orvoshoz. Mások általános tünetek, így láz, fogyás vagy erős éjszakai izzadás, esetleg generalizált pruritus miatt jelentkeznek. A Hodgkin-kór különös tünete az alkoholfogyasztás után a beteg nyirokcsomókban jelentkező fájdalom.A Hodgkin-kór fontos klinikai jellegzetessége, hogy leginkább egy nyirokcsomó régión belül kezdődik, majd fokozatosan terjed szét a környező nyirokcsomó-régiókra. Csupán a betegség késői szakaszában alakul ki a haematogén disseminatio, a daganatnak az érpályába történő betörése következtében.
A kórisme a nyirokcsomóbiopsziás anyag gyakorlott haematopathológus által végzett szövettani vizsgálata alapján állítható fel. A Hodgkin-kór több altípusra osztható: lymphocyta predominanciával járó noduláris sclerosisos, kevert-sejtes jellegű és lymphocyta depletiós típusra. A Hodgkin-kórt pathológiai szempontból más malignus lymphomáktól kell elkülöníteni. Összetéveszthető azonban mononucleosis infectiosa következtében kialakult, macskakarmolásos betegség vagy gyógyszerhatás (phenytoin) okozta reaktív nyirokcsomó-elváltozásokkal is.
Az első lépés a stádium megállapítása, a betegség kiterjedtségének meghatározása („staging”). A stádiumbeosztás alapján döntjük el, localizált kezelés (radioterápia) indikált avagy systemás kemoterápiára van szükség. A stádiumbeosztás a következő: I. stádium: egyetlen nyirokcsomó regio érintett; II. stádium: kettő, vagy több nyirokcsomó-regio érintett a rekesz azonos oldalán; III. stádium: több nyirokcsomó-regio érintett a rekesz mindkét oldalán; IV. stádium: disseminált betegség csontvelő- vagy májérintettséggel. Emellett a stádiumokon belül A-val jelöljük, ha a betegben nem észlelhetők általános tünetek, és B-vel, ha jelentős fogyás, láz, vagy éjszakai izzadás áll fenn.

Terápia

Localisalt betegség esetén (I.A, II.A) a betegség besugárzással kezelendő. Disseminált betegségben (III.B, IV) erélyes kombinációs kemoterápia a választandó kezelés. A II.B vagy III.A stádiumba sorolt betegek optimális kezelése még vita tárgyát képezi, a jelenlegi álláspont szerint azonban előnyösebb a kombinációs kemoterápia alkalmazása.

Prognózis

A Hodgkin-kór ma már nem minden esetben halálos, mind a lokalizált, mind a disseminált betegség kezelése curatív célú. Az I.A vagy II.A stádiumba sorolt, radioterápiával kezelt betegek prognózisa kitűnő, a tízéves túlélés meghaladja a 80%-ot. Disseminált betegségben (III.B, IV.) a betegek 20-50 %-a él 5 éven túl. A legrosszabb terápiás eredmények az idős, a kiterjedt szervi betegségben szenvedő, valamint azon betegekben észlelhető, akiknek szövettani vizsgálata lymphocyta-depletiót, vagy kevert-sejtes jelleget mutat. A II.B vagy III.A stádiumba tartozó betegek prognózisa közepes, az ötéves túlélés 30-60% között mozog.*)

(Muszáj, muszáj, muszáj rágyújtanom még egyre. S utolsó ma este, mert holnapra így is csak négy marad. De remélem, megbocsátod. Most úgy fel vagyok dobódva, hogy a szíved nem csak repdesne, de csiripelne is, ha látnál. Te már alszol eddig, biztos. Én pedig készülök a közös reggelizésre. Már éhes is vagyok. Hiába, a szeretet csodákat képes művelni. S egyre inkább hiszek ebben. Úgy örvendek, hogy jól érzem magam. Most rád gondolok, nagyon-nagyon, és kívánom, hogy valami nagyon csodálatosat álmodjál. Furcsa az emberi test. Mennyire befolyásolható mentálisan. Felmerül bennem, hogy mi van, ha a menstruációm tényleg egy tisztulási folyamat része? Képes volt hamarabb megjönni, csak azért, hogy megint teljesen tiszta lehessek. Hát nem fantasztikus? Így is fel lehet fogni a dolgokat, s ha hiszek bennük… nem is tudom: jó. Egyszerűen csak ennyi, jó.)

(Szia Krisztina! Csak felléptem egy röpke percre. Ez van. Ma megkeresett Attila, kicsi édeske! Valami új Tony Braxton szám megy. Szép lassú.
Jó nő vagy. A halál parolázni akart velem. Ha van kedved, hívj fel!)

(Kedvesem! Hiányzol! Én vagyok a kályha, te vagy a tűz. A tűzre is meg a kályhára is nagy szükség van, gondolj a parázsra, például.)

(Rájöttem, nagyon kedves lány vagy. És ezt azért írom le, mert még soha nem illettelek ezzel a jelzővel. Azt hiszem, most már teljes egészében, minden hibáddal együtt szeretlek! Ez van. Most mit csináljak, ha ilyen szeretetre méltó vagy? Lehet, ezeket a dolgokat mind tudod, de mindig meg kell erősítenem, nehogy úgy járjak, mint az a Sziszifuszi, az a görög izé, aki a hegyre gurította fel a követ, de mindig visszaesett a kő. Nem szabad, azt hiszem, belenyugodni abba, hogy ez így van rendjén, mert szerintem tényleg kell egy kis küzdelem azért, hogy az emberek szeressék egymást.
Krisztinám, napról napra jobban szeretlek! Nem tudom, hogy meddig tud fokozódni, de annyira remélem még futja, ameddig mindketten a századik évet el nem érjük! Szél szeretnék lenni, és mindig a nyomodban járni… legyek inkább nap? Ma választhatsz! A szeretetemmel foglak mindig körülvenni, ha akarod, ha nem! Megint olyan tiszta a szívem, hogy csak na! Mivel nyertél meg ennyire? Azt hiszem, rájöttem, de megtartom magamnak.
Mindenesetre csodálatos, hogy nekem itt vagy te, csodálatos, hogy élsz és mozogsz!)

(Hát Juli! Barátném! Nem az a csomag cigi, de igen szarul esett, hogy nem jöttél, s még nem vagy itt. Felhívtalak, s meg akartam mondani, hogy ha nem jössz öt percen belül, vonat után vetem magam! Szerencsédre a húgod vette fel a telefont, de különben is dög lettem volna kimenni az állomásig! Büntetésből kólát és kávét is egyedül ittam, de nehogy azt hidd, hogy jól esett, vagy jól esik, hanem csak azért, hogy örülj, bazmeg! Feltételezem, hogy most vele bájcsevegsz. Vagy nem bájcsevegsz? Úgy remeg a kezem, hogy kénytelen vagyok annyira megmarkolni az írószert, mintha egy f…t szorongatnék. Fogadjunk rosszra gondoltál! Hi-hi! Én fűrészre. Hát te?)

ma nem

majd szólok neki, hogy ma nem megyek
és más taksálja ezt az estét
jó válasz, bár kissé meredek
– ölébe tán újra visszaesnék

csak ne feledd a rituálét, asszony!
és tested legyen áldozatra készen
ha bemérem egy égi panaszfalon
naponta tán munkád lenne bérem

csak a test, csak a test, csak a testedet érjem!
darabokra szakítsd a ruhád s ezer énem!
szikra ha hullna húsz kicsi szárnyad szúrjon az éjbe
angyalok arcán pernye havazzon matt feketére
rajzot, amelyen ott süt a semmi s az ég
szobrod a felhő nap dobogója
vérem a festék

(Ha nem lennél te és a hitem, értelmetlennek látnám az életemet. S őszintén bevallom, szinte így is annak látom, mindennek ellenére. Olyan tehetetlennek érzem magam. Nem akarok így élni. Valami visszahúz, s ennek a valaminek a forrása bennem van. Nem értem, hogy miért vagy még mindig mellettem. Nem érzed, hogy magammal rántalak? Nem érzed, hogy valami nincs rendben velem és ez neked sem tesz jót? Elgondolkodtál te egyáltalán azon, hogy mit nyújt neked ez az én barátságom? Mi ösztönöz arra, hogy kiállj mellettem? Ezeken a kérdéseken el kéne gondolkodnod! Gondolj arra is, hogy az utóbbi időben csak rosszat tettem neked! S egyáltalán… te nem ilyen voltál, amikor megismertelek. Nem voltál hajlamos depresszióra s hasonló jellegű kiakadásokra! Már régen nem vagyok beszámítható. Nem tudom mérsékelni magam, sokszor megpróbáltam, de nem sikerült. Tudom, hogy miért, csak nem vagyok elég erős ahhoz, hogy szembesüljek a tényekkel. Nem te vagy a gonosz, Júlia, hanem én! Te hozzám képest maga vagy a megtestesült jóság! Érzem, hogy megint szarrá ment az idegrendszerem. Minden sokkol, minden zavar. És hiába minden jópofizás, tudom, teher vagyok számodra. Ne tiltakozz, lásd be, hogy így van! Most nem akarlak bántani. Tényleg nem. Felejtsd el! Lehet, hogy helyre jövök, de érzem, hogy nem egyhamar. Bizarr dolog. Felejtsd el! Egy csomó mindent titokban tartottam előtted. Egy rakás szart. Amit talán ha elmondanék, nem lenne tragédia. Te is eltitkoltál dolgokat előlem. Nem tudom miért. Ezért váltam én is bizalmatlanná, hozzád hasonlóan. És ne mondd, hogy nincs így, mert erre nem most éreztem rá.
Újraolvastam, amit írtam. Elég fekete és gyilkos hangulata van. Mintha nem is belőlem jött volna ez a szöveg. Olyan furcsa folyamatok zajlanak a szervezetemben, hogy megrémítenek. Magam sem értem, hogy mit jelenthet. Az előbb például minden elhomályosodott előttem, s nem is tudom elmagyarázni, hogy milyen érzésem volt. Szörnyű. Vagy ilyen, hogy elkap egy-egy pillanat, mintha akkor ébrednék föl és néhány perc kiesik a filmből. Nem, ezt nem lehet megfogalmazni. Ijesztő.)

(Ha úgy látod, nincs semmi varázsa vagy értelme, hogy a kulcsodat magamnál hordjam, akkor írd meg! Azért mondom, hogy inkább írd meg, mert tudom, hogy nagyon szarul éreznéd magad egy ilyen helyzetben, vagy egyáltalán meg sem mondanád.
Komolyan gondoltam. Kíváncsi lennék, mit szólnál, ha ráéreznék magamtól. Lehet, ráérzek és egy kedves pillanatban a kulcs a lábtörlő alatt lesz.
Azt szeretném, ha tudnád, hogy rég nem igazi a mosolyom.)

távirat a kutyaház mellől

böfögni kéne most juli
még egyet kúrni ni
s a sírba hullani

hagyd tessék itt a vodka
inni a beszarásig
a vágyat visszafogva

és nézd emitt a másik!

(Azután Krisztinát gyakran látták templomok és kocsmák környékén, és amíg Júlia haza nem érkezett, nem beszélt senkivel. Gondosan átrendezte a házat, az előszobába Juli kedvenc virágait ültette, rendet csinált a gardróbban, és vidám filmekkel és könyvekkel rakta tele a polcokat. Júliának vissza kellett térnie, ahogyan az meg is történt, ha másért nem is, csakhogy Krisztina számára végérvényesen érthető legyen mindaz, amit megtalált, amit felépített és elveszített egyetlen szempillantás alatt. S hogy egy tucatnyi férfi és Z. őrnagy után, íme, egy sokkal nagyobb tévedés is beárnyékolja az életét, és annyi történik csupán, hogy a férfinevek helyett most egy női név következett a listán, áthúzva piros vonallal vagy feketével.
A viszontlátás átéltségét heves szeretkezések és könnyek fokozták, bár Júlia sápadt volt, és határozottan szembetűnt a betegség az arcán. Az, hogy később Júliának elhullt a haja, a bőre színe megfakult és áttetszővé vált, sárgás színűvé, mint a méz, ezek a tények csak fokozták Krisztina ragaszkodását a létezéshez.
Tudván amit tudott, csak a mérhetetlen szomorúságot engedte meg magának, s a borfejadag mellett az írás volt az, ami kitöltötte a hétköznapjainak délutánjait és az éjszakákat.)

(Istenem, milyen jó érzés megint írni! Neked. Hihetetlen. Újraolvastam mindent. Egyre inkább elönt az a hangulat, ami a kezdetek kezdetén. És nem nosztalgikusan, hanem őszintén, valóságosan. Most tör csak igazán felszínre az, amit hónapokon keresztül képes voltam magamban tartani: hiányoztál. Iszonyúan hiányoztál! Hiányoztak a mosolygós gödröcskéid, a kávéscsészés kisujjad, a levelek, az őszintén csattanó csókok, az ölelések. Gyerekesek? Még hogy gyerekesek voltunk? Baromság. Annyira boldog voltam abban az állapotban, hogy csak a hülyeségemnek köszönhetően dobhattam el mindezt magamtól. Most annyira égek a boldogságtól, hogy sajog mindenem. Szinte fáj. Sírni, csapkodni, üvölteni, őrjöngeni tudnék örömömben! Tudod, mi jutott eszembe? Az, amikor a kórházban voltam, és te megetettél. Emlékszel? Hogy is lehetne egy ilyet csak úgy elfelejteni?)

(Csak írok és írok, de nem tudom, hogy mit. Segíts rajtam, Júlia! Ha most megtennéd velem, hogy kilépj az életemből – ami egyébként jogos lenne – nem élném túl. Az már az utolsó csepp méreg lenne számomra. Szeress, kérlek! Felvettem a pólódat. Így biztonságosabb. Már nem félek annyira. Mert féltem, tudd meg, hogy féltem. Az utóbbi két hónap alatt állandóan attól rettegtem, hogy elveszítem a tudatomat. Soha ne tudd meg, hogy milyen érzés. Sokszor azon kaptam magam, hogy nem tudtam, mit tettem, nem tudtam, mit mondtam másodpercekkel azelőtt. Mintha egy teljesen idegen világba toppantam volna hirtelen. Sajog az arcom. Felmarták a könnyek. Rég nem sírtam. Az arcom már elfelejtette, milyen is az. De jó. Megpróbálom nem ráfolyatni a levélre. Jótékony fátyol a szememnek, még ki tudom venni a sorokat mögötte. Zsibbadok, zsibong mindenem. Csuda jó érzés! Már csak téged látlak. A legcsekélyebb erőfeszítésembe kerül felidézni téged lelkem képernyőjére. Most guggolsz, és fél szemmel nézel fel rám… Most pedig, ahogy felbukkansz a vízből és prüszkölve rázod a fejed, kaján mosollyal a szádon mintha azt mondanád: „gyere már, nem is olyan hideg a víz!”, és hátradobod magad. Ahogy szoktuk. Már nem sírok, csak a szemem fátyolos egy picit. Te most alszol. És rólunk álmodsz. Aludj jól, pici Júliám! Szeretlek.)

(Most már sokáig nem fogom húzni! Krisztinám, nem tudom, mi a franc ütött belém, de úgy hiányzol, hogy belepusztulok! Most lehet, hogy vigyorogsz ezen, de ez van. Ma még sírtam is. Úgy szerettem volna, ha megölelsz! Miért csináltad ezt velem? Jaj, de hülye vagyok! Te nem tehetsz róla, hogy így megszerettelek. Lehet, jobb is, hogy nem vagy itthon, mert talán el is bőgném magam. Közben kijönnek ilyen dolgok is belőlem, pedig jó mélyre el vannak süllyesztve.
Örülök, hogy hallottam a hangodat, megnyugodtam.)

(Újraolvastam az összes levelet, s megint szeretlek. Illetve nem is tudom pontosan, hogy téged, vagy azt az érzést, hangulatot szerettem meg újra, ami akkor volt. Te most egy más városban vagy és nem tudom, miért van olyan érzésem, hogy magányos vagy. De lehet, hogy tévedek, s az jó lenne. Az életem most kiegyensúlyozott. Csak néha szorongat az egyedüllét. Tudod, mi vett rá, hogy előkotorjam a leveleket? Lehet, hogy illúzióromboló, ám legyen. Péter. Emlékeztem, hogy írtál vele kapcsolatban valamit, s kíváncsi lettem. Aztán elkapott a gépszíj, és nem tudtam abbahagyni. Ja, te nem értheted, hogy miért pont Péter. Hosszú idő után úgy gondoltam, hogy nem fog megártani egy kis kiruccanás, s elindultam, még egyszer, amíg még tudok járni, hogy végigkonzultáljam a kocsmákat. Reggel négy óra tájban láttam, hogy Péter elindul hazafelé. Egyszer csak megállt a lépcsőfordulóban. Visszanézett, s pont én kerültem a látószögébe. Nem tudom, mi ösztönzött arra, hogy gyorsan megrázzam a fejem. Ez kábé azt jelentette, hogy ne! Visszajött, és megkérdezte, hogy mit ne? Nem tudom, válaszoltam, de maradj. S maradt. Hazakísért és itt aludt. Így még nem aludtam senkivel. Illetve úgy, hogy még hozzá se érjek. Amúgy a csapodár életforma végére muszáj volt pontot tennem. Ez pedig sokat segített az önbizalmam visszaszerzésében. Van egy nagyon jó barátom, akivel levelezek.
Egyelőre úgy érzem, hogy nem szeretnék veled találkozni, vagy beszélni. És nem hiszem, hogy te is képes lennél elölről kezdeni ugyanazt. Az az érzésem, hogy megváltoztál. Én pedig azt hiszem, ugyanolyan rideg és szeretetét kimutatni nem képes ember vagyok. A testem már teljesen tönkrement. Parókát viselek, hónapok óta. Már önmagam víznyomata vagyok csak, de nem tart már soká.
Néha azért jól esne az a feltunningolt kapcsolat, sok-sok öleléssel, de beérem azzal, hogy megpuszillak, ha meglátogatsz, még akkor is, ha a taknyod-nyálad összefolyik, úgy meg vagy hűlve. Mint legutóbb.)

(Krisztinának végül sikerült bejutnia a boncterembe is. Kifejezéstelen arccal, remegve állt az asztal mellett, amikor Júlia testét egy fémtálcán behozták a hűtőből. Csak az első mozdulatnál sikoltott fel szinte, amikor a szike befúródott szerelme gégéje alá, majd megvillant a két gyönyörű mell között és egyetlen rutinos mozdulattal kibontotta a hasfalat. Krisztina állt, és a testről lecsepegő klóros víz útját bámulta. Meg volt győződve, hogy kötelessége végignézni ezt, kíváncsi is volt rá, és úgy érezte, hogy tartozik ezzel Júliának.
Nézte a kinyitott hasüreget, a romlandóság pasztellszíneiben elétáruló májat, a beleket, a szívet. Júliát. A hajdan barackszínű testet, amelynek minden részét pontosan ismerte, a bőrt, amelynek bársonya szétmállott és színe immár az avas olajéra emlékeztet. Az arc finom ívét, a kis pisze orrocskát, amely most bántóan hegyes lett és szinte átlátszó, a beesett, élettelen szemeket, ahogy az átvágott nyak fölött szigorúan nézik a plafont.
Egy újabb mozdulat következett, amellyel az asszisztens átvágta Júlia fejbőrét, az arcára fejtette és egy fűrésszel megnyitotta a koponyáját. Összeszorított fogakkal, de ezt is végignézte. Majd kedvese agyát bámulta, kidobva a márványasztalra. Valahogy megállt az idő, Krisztinát régen nem érdekelte semmi, fájt a feje a szúrós formalinbűztől, s csak arra vágyott, hogy megint a levegőn legyen. Nézte Júliát, utoljára, akinek így nem csak a lelkét ismerte, hanem a testét, a belsejét, minden zsigerével együtt.
Még néhány határozott mozdulat, majd a boncnok az agyat a lány hasüregébe helyezte és összevarrta a holttestet mindenütt. Megmosta, majd a fémtálcán visszatolta a hűtőkamrába.
Krisztina kiment, rágyújtott.)

(Így, másfél év után, hát… furcsa.
Gyertyafénynél. Folytatom neked, magamnak. A naplóm most túl személytelen lenne. Emberhez, hozzád akarok szólni. Júlia! Megint eltelt egy év, és már megint semmit nem valósítottam meg. Beleőrülök a keresésbe. De akkor is hiszem, hogy boldog leszek. Most úgy írok beléd, mintha a naplómba írnék. Őszintén. Adná Isten, hogy még sokáig élhessek, Júlia. De nem fogok. Adná Isten, hogy tévedjek! S ha jól tévedek, Júlia, ígérem, ha ez az iromány soha nem is kerül a kezedbe, hogy boldog leszek, s erre te leszel a tanúm. Kell a szeretet, a szerelem. Nagyon félek, még nem tudtam megbarátkozni a gondolattal, hogy hamarosan utánad megyek. Meguntam a holmi eltévelyedett egyéjszakás boldogságokat. Elegem van az érzelemmentes orgazmusokból. Ismersz, ugye? Talán csak te ismered, ha ki is menekültél belőle. De úgy is hozzád kell beszélnem. Ha veled nem közölhetem ezeket, senki mással sem. Mert ha a naplómhoz szólok, olyan, mintha a semmibe üvöltöznék. Szeretném, ha te is boldog lennél. Mert megérdemled, Júlia! Nagyon is megérdemled, csak te nem tudod. Szeretnék egy boldog, családias, szeretetteljes karácsonyt, de tudom, hogy megint nem lesz részem belőle. Szeretnék egy boldog Szilvesztert. Neked is ezt kívánom. Szerinted mikor kapjuk meg mindazt a boldogságot, amit megérdemlünk? Itt hagyom ebben a füzetben mindazt, amit te és én írtunk. Mert ez is belőlünk fakadt. És amikor ez történt, Júlia, őszintén történt. De ez már a múlté. Te is tudod. Szeretném, ha ez a Szilveszter olyan lenne, mint amilyent elképzelek magamnak. Elégedett és boldog. Júlia! Ha tudnád, mennyire vágyom erre! És téged is boldognak szeretnélek tudni. Félek, Júlia, annyira félek a jövőm miatt, hogy ezért bármit el tudnék követni. Élni akarok, élni szeretnék, és boldogan! Eddig sem volt semmi színjáték, csakhogy most másképp kéne történjen minden. Nem akarom többé visszafogni magam. Talán már nemsokára találkozunk, ott. Ember vagyok én is, Júlia! Érzésekkel, szeretettel és vágyakkal teli ember! Emlékszel, ugyanezt írtad egyszer nekem? Sokszor üldögélek csak úgy, semmittevésben, és arra gondolok, hogy én miért nem vagyok hivatott gyermeket nevelni és boldogan élni? Átok ez? Mindig valaki szeretőjének lenni, akinek már minden megadatott, amire én vágyok. Boldog akarok lenni. Olyan nagy kérés ez az Istentől? Júlia! Attól eltekintve, hogy ezt akkor írtam, amikor…, csak akkor fogom neked elmondani, ha a boldogságnak egy enyhe kortyát már lenyeltem. Nem akarok addig meghalni! Még mindig nagyon szeretlek. S ezt csak azért teszem, mert tudom, hogy nem tévedek, és te is tudod, mert ismersz, annak ellenére, hogy már nem akarhatjuk egymást úgy, mint régen.)

(Z. őrnagy újra férfinak érezhette magát, amikor egyik kedden este Júlia magához hívta telefonon, s a befüggönyözött hálószobában – hogy ne lássa a női test romlandóságát – könyörgőre fogta a dolgot: – Őrnagyom, legyen a sors kegyelme, hogy utolsó óráimban eleget tesz a kérésemnek, és megadja nekem, ami egy nőnek kijár, utoljára mégiscsak férfit akarok, és bűnös viszonyom miatti lelkifurdalásomat enyhítendő, kérem, ne utasítson vissza! Annyira szeretem Krisztinát, hogy más férfival meg sem tudnám tenni ezt, de hajdanán ha önt választotta szeretőjének, tán magam is csak ezt tehetem…
Az őrnagy pedig – nem utolsó sorban megérezve a bosszú lehetőségének különös csodáját –, Júliával hált, hogy nőként engedje a túlvilágra ezt a bájos teremtést, aki őt fosztotta meg attól, hogy boldog legyen.)

(Kedvesem! Halálod fájdalma és az, hogy megaláztál nem okozott számomra annyi gyötrelmet, mint az egyedüllét, a fáradtság és félelem egyvelege, amely szerelmünket végigkísérte, azt a szenvedélyt, amellyel egyaránt átadtam magam neked és a létezésnek. Ha erőm lenne hozzá, követnélek; gyakran bámulom az ottfelejtett fecskendőket, mi hasznuk van, mi haszna lenne, hogy így éljek tovább. Most a semmi van, Júlia, szerelmünk iszonyú utolsó évada, amikor utoljára hullott le a függöny, és le kell mosni a maszkokat. Tegnap nálam járt az őrnagy, és két üveg muskotályost ittunk. Azt a néhány önkielégítést leszámítva – mert könnyebb volt így a fájdalmat is elviselni – azóta látott engem is először az az ágy, amelyen annyiszor szerettük egymást. Még éreztem benne az illatot, a kételyt, s úgy a hiányt is, amely a sötétet betöltötte. Megbocsátok az őrnagynak, de lám, tényleg kurva még a légy is, mi mást tehetnék, csak azt nem értem, hogy életem üresjárataiban mért van szükségem valakire, akit tulajdonképpen gyűlölök. Talán ez volt az utolsó esélyem belőled részesülni, – mert hogy vele voltál utoljára – bár a történtekről eléggé sután tudott csak mesélni. Júlia, te nem lehetsz halott! Reggel megengedtem, hogy használja a fogkefédet.)

leszboszi ének

az a pillanat egy rózsa volt
rózsává lett a pillanat
lehunyt szemhéjad alatt
ha széttép ez a csend
ajkam egy rózsa
legyen idelent
nézd ez a test ez tán a kárhozat
Khárón majd átvisz, elhoz
áthozat
viaszba vált az arc
viasszá vált a képzet
ma fordított a játék
és visszakaplak téged
és égjen a test, légyen ma szózat
érezze nyelvem borsodat
s a sódat
édesem, édesem érezd
édesem, micsoda éj ez!
percek az isteni tűzből
langyos a nemlét
kétségekbe űzöl
ajkad a vászon, ajkad a kendő
nyelved a tű és lelkem a cérna
legyen a csókod, kedves, az érv ma
mely tűbe befűzi s szakítja a cérnát
lásd főkötőd már megint
ó, most sem ér át

az a pillanat mályva volt? tán konkoly?
vagy visszanézel még a pipacsokból?

* Korszerű orvosi terápia és diagnosztika. Szerk. Steven A. Schroeder et al. Officina Nova Kiadó, Bp., 1990.