Farkas Wellmann Endre
L. D. hagyatéka
fülszöveg
Néró nem téma, nem álarc, hanem életérzés, és úgy vélem, világlátása – ha nevezhetjük így – alternatív modellt kínált fel, sőt, lehetőséget Európa számára egy olyan kultúra létrejöttéhez, amely nem az egyház, vagy inkább a kereszténység sok esetben álságosan működő szeretet-elvű, megbocsátáson és a megváltás langyos és kényelmes reménységét hirdető doktrínáin alapszik.
Arra gondolok, ha Néró jobb menedzsmenttel használja ki saját korát, a Krisztus halálát követő suspense-t, hogy nézne ki a mai Európa? Ha Krisztus helyett nem Pál apostol győz, ha néhány évvel hamarabb következik be az az eseménysorozat, amelynek Pál áldozatává vált, ha a szeretet elméletének hazug és álságos tanai nem épülnek egyházzá és nem válnak dogmatikai kérdéssé, valószínűleg soha nem tudott volna hatékony teret nyerni a liberalizmus sem, amely hamarosan – vélhetően végérvényesen – megfojtja az európai társadalmakat.
Mi lett volna, ha Istent hagyjuk munkálni a Földön?
Prológus helyett
Néró városa örök közhely
örök valóság, kétségek tartománya
vízválasztó tudat s öntudat közt
örök kérdés: istenek adománya
a hely, hová most visszaírni Nérót
akárha csak még egy délutánra
több mint imperatívusz
jó, hogy él még, az istenarcú bajtárs
ki az üszökre a lángot visszahozta
mert nem volt őrült, s eszelős
Néró nem beteg, de ő a diagnoszta
s nem biztos mára az sem
hogy ő vagy Pál apostol
volt hivatva üdvözülni itten
ha gondolkodom, azt mondom Néró.
Ha hiszek, azt mondom: Isten.
A szöveg felől
Hogy Isten meghalt, aztán a szerző,
s az olvasó, meg Gadamer is,
sőt, jó néhány római császár,
vélhettük volna, hogy lesz valahogy.
S tessék, most a szöveg is meghalt.
Mi itt maradtunk üres gyászkeretnek.
máglyára küld a transzcendencia, mert
aki identitásra vágyik, az lett az eretnek.
Róma, kr. u. 37.
nem oldja szín se többé, ami szürke
se félelem, se megszokás
kutyák csaholnak s a rettenet
behálóz mindent – s e lét-imázs
úgy ég az arcokra mintha az istenek
vetítenék s e negatívot
magára veszi minden létező.
tiéd a hely, tiéd a város
kurvák és apostolok fészke
lángokat látok, s bennük ragyog
a nyomorultak torzult istenképe…
A városálmodó
mint platánokat a nyárvégi villám
úgy járta át a legelső tekintet
pórusaim közt a szűk teret
melyet pókhálóval rég beszőtt a nincs
s benne a vágy volt az áldozat
sokszor egyenetlen rothadó
massza volt lelkemben
a vergődő arcok panoptikuma
de a magába hanyatló nyári délutánban
még felkínálta magát egy-egy képzet
egy teremtetlen világról
amelyet épp ezek az arcok laktak:
csoportképre összegyűlt tétovák
s a kép szélein patakba összefolyva
szemeikből a menekülő kékség,
miközben óriási szárnyain a város
zuhanni kezdett a keselyű-torkú, híg alkonyatba.
Az idegen
Hoztam nektek egy várost:
a partraszállás örömét kifizettem
nem hódítottam s dicső hadvezére
sem vagyok hitvány seregemnek
Idegen vagyok: ez rangom s nevem
s hivatásom is ennyi.
(a nincsből kilépő antihős a semmi felé
általa álmodott sziklás partokon
egyszer csak útra kél
az emlékezet sekélyes vizéből
köztetek itt lép ingoványra
és keresztülbámul rajtatok)
látjátok, milyen otthonos a táj!
pedig nem a mesék földje, s a csodáké sem ez
szükségképpen nem régi, sem új
a semmiből kreált halálos terep ez.
a kéz legyint: az ujj majd rád mutat
s miközben észre sem veszed
néhány unott és üres mozdulat
megragad s a téren átvezet.
A költő, aki egy városról álmodik
„Bennünk, bent, nincs részlet s határ,
nincs semmi tilos;
mi csak mi vagyunk, egy-egy magány,
se jó, se rossz.”
Szabó Lőrinc
szétvert lakás vagy üres csatahely
magukba zárnak valamit a házak
arcokat s színteret, hol az Egy álmai
egy vidámabb semmibe gravitálnak
az égő Róma régi vörösét
s ebből is csak azt, mi emberi
s nem boldogít, csak felveri
véredben a hemoglobint
halj bele!
vagy örülj neki.
valahonnan ismerem őket
nekik ígértem cirkuszt s kenyeret
míg tudtam én is lázadni vagy élni
de arcomat már hiába keresed
láttam a tömeget lábaim előtt
mint trágyalé folyt szét a városon
s ha enni kapott, mélyen hallgatott
vagy Vivat!-ot ordított a plebsz
de képét agyamból kimosni nem tudom
tükröm eltörött
és fogytán a szesz
a város se, a nép se, csak a semmi
s fölötte hatalmam megmaradt
a cirkuszból s a népből soha többet
de kenyérből még kéne egy falat
túlélni végül is még adatik
akár naponta több silány alkalom
mégis, csak álldogálok mint az idegen
mint üres pohár a kocsmaasztalon.
Az örök város
a kultúra a lélek vesztőhelye
hol ingerküszöbére horgad
s tétován hörög fel a plebsz
s fáj neki, meg nem bocsátja
hogy butaságából végül eszme lesz
zsoldos-lírában nem ismer magára
de úgy igaz: semmi másban sem
nyelve bénul, barbár ércű szóban
a császár röhög, jól van népem, jól van
nekem is csak magamban volt hitem:
(megnézheted az esti híradóban)
jól van, keress magadhoz érveket
a császár megy, a nép meg itt marad
sőt, baszd meg! úgyis mindegy
csontodra sorsod rátapad
ha stílust nem is, de attitűdből leckét
a kétségek közt még mindig Róma ad
eldöntheted, hogy győzöl vagy veszítesz
hogy belehalsz vagy felkötöd magad.
Távirat a népnek, Antiumból
a palotából nem látszik jól a nép
olykor érdemes kimenni terepre
az őrült császár néha, ha betép
nem gondol újabb nagy szerepre
olykor, ha gond a történelmi fittség
lenézünk lazulni Antium alá
s hogy e verset ne blődlinek nézzék
zengjen evoénk: Hurrá! Hurrá!
te nép, te drága, s persze istenadta
amint az később kiderül
s ja, persze, hogyne, kárhozott
a hatalom majd megbecsül
itt a kezem, császári jobbom
fenékig iszom serlegem
drága népecském, jó bolondom
ünnep van: igyál most velem!
ne hallgasd, hogy buta történészek
könyveikben mit regélnek rólad
hogy a plebszről szólnak történések
melengesse csak takaródat
hű császárod s az állam nagy szerelme!
Egyféle propozíció
Mivel az Evangéliumban
Minden szerényebb, egyszerűbb.
Ott kunyhók állnak néma sorban,
Sugározzák az ős-derűt;
Paulusnál templom van meg egyház,
Építményét látván hideg ráz.
Ott: egyenlő minden lakos,
Isten is ember. A dacos
Pál, a propagandista, túloz
És hierarchiát teremt:
Hivatalok sora a rend.<<Mit szólna Krisztus Paulushoz?<<
Térey János: Paulus
<<Mi közöd hozzá? Légy te szebb,
Tisztább és tisztességesebb.<<
láthatóan készülődnek
a láthatatlan légiók
lassított reakcióidő
minden, mi július felé visz
mozgolódnak a régi jók
mindenből, mi a rothadás elől
futni kíván
s Rómába menekül
a gyújtópontban kétes mozgolódás
árnyék sehol, csak a fény hevül.
kapcsold csak le a fényhidat
dicsfényt más mára úgysem ad
a null izzad, a fázis izzik
s ki Rómában még bízni tud
bizonnyal hülye, tudniillik
már készülődnek a légiók
s mi örök, abból nincs kiút
s mi hihető lenne ideát
a narratívák összehullnak
keresztet csak, faszt kapsz glóriát.
valóságshow a RAI UNO-ról:
történelmi VV nulla…
kinek fáj a Sacco di Roma
1527 – dicső harács
a plebsz maradt, akinek Róma
s hogy kifosztották
egyféle ráadás
magyarnak ott van siratni Mohács
s hogy 1525-ben meghalt
még egy lázadó, Müntzer Tamás
kellett neked cézár helyett a pápa
Néró helyett kellett Pál apostol
s egy kontinens hogy fuldoklik a fostól
ugyan ez is, ugyan kinek fáj ma?
s hogy nem férünk az apostol…
folytasd tovább, tiéd a pálma!
Lucius Domitius egyik széljegyzete
létige lennék vagy fejedelmi többes…
vagy személytelen névmás egy ragozási sorban
s ne én legyek a hatalom kénye-kedve
maradhassak annyi, ami voltam
L. D. pofáján már az évek
s elszeretett szerelmek ótvara
ráncokká vált s mája csupa seb
L. D. valahogy elfelejtett élni
s végzete méltó lesz-e, kímélni
nehéz haláltól jut-e bárkitől kegyelem?
nézd, soronként léphet már tova
ami élet, múlt, halál, szerelem
vállamon reszket császári palástom
és semmi se véges, s nem is végtelen.
Biztonsági sáv
tök uncsi, hidd el, császárnak lenni
s hogy összetartsam a birodalmat
besúgókból élek magam is
de akik engem is besúghatnak
ajkukon szavakba öltözik
minden vágyott vagy titkolt tettem
de annyian vannak, hogy ennyit
nekem sem lehet lefejeznem
s nő a magány az őrületben
hisz ügynök, kém meg spicli
besúgó, smasszer, fizetett tégla
életem másoknak regéli
de nekem is szállít néha
híreket arról, hol mi van
–tobzódni jó a szavaikban
jó múzsám, a pingvintestű praetor
épp alussza a hamisak álmát
és tudja, reggel kiről jelent
…még fogával gyűri a párnát…
Levél Senecához
I.
Üzenem, jó mester, itt a vége!
hagyjatok itt mind, maró magányban
úgy nézek már barátra, ellenségre
ahogyan s amilyen arányban
üzletté vált mára a béke…
a nyomor zászlói lengenek
de Pisókból olykor túl kevés van
azt zengik földek s tengerek
hogy Néró lassacskán összeroppan
de nem, barátom, te most feladod!
nagy drámád ez, s lelkes néződ leszek
én tapsolok az első sorban
a szellem naggyá így növekszik
kényszerített, durva sorsban,
rajtad áll a végkifejlet, válassz!
a szilárd hatalom biztos mutatója
hogy halálodhoz mennyi jó barát kell
és neked nem, most nekem sikerül
egyelőre én vagyok felül
bocsáss meg érte, drága Seneca.
a hatalom, mit egyformán szerettünk
számodra becsét most veszíti el
még egyazon ég ragyog felettünk
békülhetnénk egymással, bármivel
de mindegy most már, ennyi volt.
II.
emlékszel még a kis Luciusra?
vén ripők, emeld a poharad!
hogy érdekeid mivé tettek, nem fáj
de régi lelkedből mi maradt?
s a bölcsességből, mit Korzikáról hoztál?
tudnod kell, hogy Luciusnak nem fáj
de Néró ellen léptél szövetségre
s amit a birodalom most megtorol
nem ír felül a cézár kénye
hát fogd, barátom, itt e hűs pohár!
most e percben is mesteremnek tudlak
lelkemnek küldött, isteni atyját
s mit hajtogatni meg nem untak
lélekkufárok s más elmehunytak
mégsem kapod meg most a kegyelmet.
emeld a poharad, öreg bölcs
kit szelíd szavaid, ím, árulóvá tettek
kitől ma egy birodalom retteg
azt a császárt te tetted naggyá,
s büntetlenül nem törhetsz ellene.
győzni akartam, megöltelek, s te érted
menj most szépen az istenek közé
kikben hisznek vagy sem, rád is ez vár
egy isten sorsa is csak így lehet övé
megsirat Lucius, röhög a cézár.
A menekülő monológ
(…) Veszélyben forogtam folyóvizeken, veszélyben rablók miatt; veszélyben népem körében, veszélyben a pogányok között; veszélyben a városokban, veszélyben a pusztaságban, veszélyben a tengeren, veszélyben az áltestvérek közt.
2Kor 11.26
látod, nép, én írtam ezt a verset.
sebtiben, mivel sietek.
neked, kinek a szabadság félelmesebb
a rút halálnál – verset ír neked az idegen
a sosemvolt költő
a császár, aki menekül
a kedvedért most kilép önmagából
altatót dúdol neked, s a légióknak
megsimogatja forró kezével fejetek.
látod, nép, ez is én vagyok,
csak egyre inkább nem számít semmi sem
míg gyilkosnak az árulók neveznek
s hogy léleknek, halálnak vagy testnek
határain egy nagy s furcsa hatalomnak
én nem hiszem, hogy ne lennél lázadó
hol patkányok közt a férgek meglapulnak
vigasztalna, hogy felnősz egyszer
vigasztalna, de ettől féltelek
én nem álmodtam veled nagyravágyón
ami ég, azzal én is csak együtt éghetek
ahogy Róma is még egyszer égni fog
s én újra tapsolok majd, micsoda színház!
mert jót tettem annak, kit megöltem
drága népem, ó, micsoda vérnász!
hisz megkíméltem, azt kinek kedvezett
a mástól megkapott olcsó kegyelem
s hogy épp ki szerepel s mily porondon
előbb-utóbb együtt vész velem.
látod, nép, én írtam ezt a verset.
ezt a verset is neked írtam.
a birodalom magadra hagy.
segíts, nép, szólj, kiben bízzam?
L. D. spleenes versikéje cukorbajáról
ó, édes átfolyás
–mellitus diabétesz –
hűség a földhöz
testetlen zsírja táplál
testté lesz a lélek
s a test is még egyszer testté
s e jelzők nélküli
beteges sejttömeg
többé le nem vethető
közös kudarca
az ember és istene traktátusának
s nem szimbólum többé a vér
a te véred sem szimbólum többé
s többé számodra sem az
csak az elevenen elrothadás
színes, szirupos zománca.
Ki vagy te Lucius?
túl a maszkokon
régi rokon, álmok hordaléka
míg tested sem volt
s úgy éltél, mint a képek
a cukorbajodhoz sem volt közöm
most meg a májam szűri véred
s egyre jobban ismerem vétkeid.
nem voltam ott, s nem voltál itten
a baljós nyelvű mérleg egyensúlyba áll
előbb-utóbb
s szólj, ha érthetetlen
hogy az a régi önmagad
mely valamiért élt harminchat évet
azt követeli, hogy megtagadd
és elfeledd és visszaadd
amit úgy ismertél, hogy az élet
jól van, Caesar, aludj el szépen
mint hajdan Domitia mézédes meséi
öleljen át az ég
szorítson a föld.
a jó cukor is aluszik
s a HDL-koleszterol is.
szereti a Föld, akit megölt.
máma már megint nincs tovább.
Morfondír a folyóparton
Reklámzseni ez a titán,
S forróbb a fordulat után
Az eredendő fanatizmus:
Jézust eladni mint modellt,
Mosóport, macskaeledelt,
Ezt célozza a páli textus.
Térey János: Paulus
Tiberis-parti éjszaka:
semmibe ringat át az emlék
súlyos sárga fények
zuhannak át a partokon
– valahova most hazamennék
rámutatnak arra, mi a lényeg
a súlyos, sárga fények
fölöttük ring a semmi
elfödi őket az ének
mit az igazságért tettél
kultusszá épül lassan
s a víztükrön az emlék
felhabzik, mint a szappan
– halak álma a régi Tiberisben
megfagy nincs a vanban
látod, ahogyan fenn az égen
csomagolják lassú kínhalálod
egy-két felismerésben
vissza kell találnod
a folyóparti vékony
sáros és nedves fűre
hazudható éjbe
hol nem kérdezik folyton
mire volt jó, császár?
s legyinthetsz lemondón…
s kilátszik a vízből két szép térdecskéje…
kilátszik a vízből, kilátszik Pál apostol
vértől lucskos, átázott sörénye
arcán egykedvű vigyor ül
mint azoknak, kik győzni jöttek –
ki bármily sodrásban istenül
s szavakat hagy itt a földnek
s fejed fölött leszakad
s lemossa arcodat
két fajtalankodó
felhőcafat
szemedbe hull a vágy
arcodba hull az Isten
s csendben maradsz
egyetlen apostol
egyedül a nincsben.
L. D. ajánlása
odaát a múltban, ott van az én hazám
hol mítoszokban éltünk mi, szerelmem
nem császárnak, de quirisnek is hitvány
ki veled osztozott azon a kegyelmen
s az embernek, mert annyi múltja van
annyi hazája, s elmúló szerelme
az embernek még annyi dolga van.
De amore
Szerelemről nincs mért szólni többé
mert Néró szerelme túl az álmokon
s Sabina testén, minden mámoron
megedződött és nem tartott örökké:
Most Antiumban a bokrok zöldek újra
s az ágakon színes, apró lángok égnek
kilestem tegnap Aktét a ligetben
amint testét kínálta meztelen az égnek
köpenyén feküdt, pőre volt a melle
s mögötte ahogyan láttam az eget
melle bimbói mint apró ladikok
remegtek a sötét ciprusok felett
Akténak teste e hosszú, mély titok
halak siklása néma, langy vizekben
halálos násztánc, s lelkem partjai
próbálják meg tartani keretbe’.
Nálunk a palotában
anyám hírhedt eltevő volt
több mindent tett el
római tálba’
és Caligulát meg Claudiust
s tán apámat is
római földbe.
Az első lépés. Britannicus halála (Kr. u. 55.)
Locustával füveket szedtünk
hogy teát készítsünk öcsémnek.
akkoriban mi így füveztünk.
Claudius fiának arca
nincs többé, s ha van
gipsz takarja
nincs többé a kölyök
s a temetéskor, a koporsóban
ahogy az eső eleredt
oldani kezdte a maszkot
s zöld arcának láttán
valaki azt suttogta:
– megölték a kölyköt!
szegény kölyök feküdt a semmiben
zölden és végérvényesen sehogyan
mint akinek az arcában megáll az idő.
mint akiben a halál megfogan.
a tömeg morajlott.
megölte az öccsét, mondták.
Búcsú az asszonyoktól
halottak vagytok mindahányan
romlékony hús vagytok
fekélyes sebek
Octavia, te néma állat
gyilkosod becézget
férjed, császárod
mindened
gyermekként ismerted meg ágyam
a császár és anyám akarták ellened
– halottak vagytok most mindahányan –
s minderről sem Lucius tehet
Lucius Sabina Poppeat akarta
s gyermeke fejét hasában rúgta széjjel
Lucius a kozmosz hűségét akarta
hatalmas, megszállott szenvedéllyel
Statilia, ki utolszor kaptál rangot
nőim közül s halálomban láttál,
csak te éled túl, ki a rettenet
karjában két évig a halállal háltál.
L. D. a versről
a láng a holddal lassan egybeolvad
és sárszín nyála arcomra csorog
a zenét figyelem, a fuvola hangját
– olykor mintha gyászdallam lenne –
csorog a véres Hold
olvad a sárga pergamenre.
Nincs hatalom, mely verset adna
s míg Néró karja szétzúz egy világot
a nyomorult Lucius egy szóért könyörög
bár megsütöttem a halálmadár cubákját
most mitől félnem nincsen – úgy tudom
talán úgy van, hogy biztonságban lennék
de mi ez a hang?
hisz alszik asszonyom…
S ablakában – hát tényleg igaz lenne?
a görög paraszt fújja fuvoláját?
Tigellinust küldtem hogy kilesse…
s mondta igaz. Most a hideg jár át;
holnap kurvát temetünk újra:
holnap temetjük Claudius lányát
s a bitangot,
ki Caesar ellen vétett
a pergament nézem, s a növekvő sötétet
a hold szétmálló, avas, sárga fényét
ahogy az ég rázza csillagos sörényét.
LD altatódala
– töredék –
Lepida altatott régen
Hogy aludj, Lucius
aludj el szépen
s hogyha alszom szépen
s csillagok az égen
köszöngetnek s aztán
így nagy lesz én is
és nem visz el a csúnya
rézfaszú bagoly
a strix cupripenis
(ahogy nálunkfelé, Antiumban hívták)
és császár leszek egyszer
sisakos, kardos
fényes ruhájú
kapitány,
harcos.
Római csendélet
„Az élet nem álom, az álmok gyenge hazugságok, tünékeny csalások, melyek csak arra jók, hogy átmenetileg menedéket nyújtsanak a csalódás és a magány ellen, és hogy jobban, még fájóbb keserűséggel értékeljük a való élet szépségét és lényegét, az ehető, tapintható, iható életét; és hogy az mennyivel teljesebb és magasabb rendű annál a látszatnál, melyet a képzelet és a vágy együttes erővel dédelget.”
Mario Vargas Llosa: Don Rigoberto feljegyzései
verőleányok álltak a verőfényben
és a túloldalon verőlegények
így vártuk, szálljon le az este
s a sikátorok fölött
szikrázzon fel a nagyfeszültség
s szűküljenek jogkörök
az utcán törvényt tesz álruhában
a véreslelkű győztes ismeretlen
mutatkozik Róma igazi bája
s kiderül, hogy ki császár barátja
ki lehet boldog, s ki az, aki nem
s hogy ki a költő, az is kiderül.
hideg grottákban, szűk szeretetben
keresztények hazudnak s vacognak
Pál egyházában gyűl a pénz és
ének zeng képzelt angyaloknak
zsoltárba s takonyba fúl a plebsz
magára sem ismer többé
az ámításon túl semmi fontos
csak a lelkesedés tarthat örökké
de szent itt e hely,
hol rítusait végzi egy földrész
a magába roskadó, beteg Európa
ébren is lángokkal álmodik
s felgyúl nagy szíve, Róma
ilyen igazából a császári város
add magad hozzá az éjszakához,
s a valódi császár benne te leszel.
Töredék egy meg nem írt eposzból
amikor alszunk, kedvesem
éjszaka olykor szétválik az ágy
s két külön hajó indul útnak tengereken által.
Micsoda odüsszeákat lehet átélni hajnalig!
és reggelente ugyanott kötünk ki.
valahol Karthágó falai alatt…
Tavasz
lila fogsorával csak les rád a föld
és vicsorít, húsodra éhesen
míg annyit látsz belőle, hogy virág
s hogy szépség vakít el, édesem
feléd indulnak a hegyoldal ibolyái
és beterít mindent az alvadt vér szaga
fáklyás oroszlánok kísérnek
ez is a rettenet évszaka.
de olykor úgy van, hogy tavasz lesz megint.
Aktéról és a szerelemről
Ama Rómában fogsz lakni vélem – mondja Beatrice Danténak -, melynek polgára Krisztus, mindörökre!
“E sarai meco senza fine cive / di quella Roma onde Cristo č romano” Purgatórium, XXXII. 107-108. Dante 1962c. DÖM, 814.
1.
akkoriban még Antiumban éltünk
én és szerelmem is, Akté, az örök.
Domitiát lestem meg egy este
nevelőanyámat, amint vetkőzött.
fonnyadó melleire néztem
s elképzeltem testét az ing alatt
s bőre alól hogy kiette az idő
a húst s már rágta a csontokat
majd kimentem s elmondtam Akténak,
azt mondtam neki, te kicsi húscafat,
én nem hiszem, hogy ez lesz belőled
barnácska melledből, karodból ez marad
pánik tört rám, úgy vontam magamhoz
és úgy csókoltam, mint egy eszement
Vénuszt kértem, hogy nézzen rá e fáradt
kétségbeesett kölyökre idelent
tizenhat voltam, ő tán eggyel kisebb
sponsa mea! – azt mondtam. Jegyesem!
fején aranyos diadémot láttam
s császári gyűrűt saját kezemen
s láttam azt is, hogy örökkön örökké
s mindenen túl van ez a szerelem.
2.
ha császár lennék – röhögtem magamban
és enyém volna a Földön minden hatalom
Akté teste így maradna mindig
ameddig élek, s amíg akarom
tíz éve történt, magam mellé vettem
mellettem él s még sem lett ágyasom
s mint később beláttam másra kellett
amire vágytam, és az a hatalom
amellyel őrizni akartam az időt
s elűzni tőle a múló éveket
s bevallom, hogy örülök utólag
s boldogan látom azt, hogy nem lehet
két napja múlt, hogy vele háltam
barackszín bőre, teste régen idegen
Akté csupán egy múltba varrt emlék
s mégis ő minden, ami szerelem.
az lett a sorsa amit egy régi nőért
nem a császár, de férfi megtehet
hogy íme róla szól e vers is
majd magába őrli az emlékezet
valahol itt a palotában, itt él
magamhoz vettem s jön, hogyha hívom
csak az ölelése lett már idegen
bár ugyanaz, mint az antiumi hídon
3.
jó tudni végül, hogy most Aktét
azt, hogy a testét meleg ágyban basszák
bár gyönyörű húsa szolgák étke lett
akik már Luciust többször felszarvazták
animal impudensnek mondtak
– mert hiszen érzi a plebs is a kéjt –
hogy emlékeim meleg trágyadombja
melyre szerelmük ontja rá a vért
ezt mondtam, Akté ennyi immár
lerótt adó, vagy lehullt ékezet
de fél szemmel az üres égre néztem
majd magam elé, mint ki vétkezett.
L. D. utolsó verse Antiumból
a múltat nézem egy gyorsuló tükörben
szerelmeim szétmálló arcát
s az arcokat őrző egy-egy nyomatot
a hitelesebb túlvilági postát
szemembe tódul, furcsa egyveleg
idő-pörgette, fakó némajáték
nem a hogyant, csupán a tényeket
szemlélnem most büntetés s ajándék
még a szabadság olykor visszacsókol
de már nyugodtan nézem az eget
honnan elindul utánam egy kerub
elragadni a testem- s lelkemet
a zuhanó angyal megharap
szemembe kap, majd tovalibben
előttem pedig egy üres kártyalap
a hóhért várom, hogy megfeszítsen
az angyal ha jön, ne nézz szemébe
s a földet féld, ha megharap
kihalsz belőle, gyertyaláng,
szétrohadsz benne, húsdarab!
Szerelem Daciában
van, mihez kell történelmi háttér
álom, amely nemzetet növeszt
s puha tafotákkal vonja be
a fapados szerelmet
Odaát, Daciában
egy szakadt Daciában
mi mindent gyújt meg
az őrület!
kevés a sok s a reszketés
mely kéj vagy félelem
Odaát, Daciában
egy szakadt Daciában
legtöbbször egyre megy.
szerelmem, itt mások is hazudnak
s itt is csak az örök
amit a Trójából kimentünk
s nem kobozzák el
a testőrök.
Ideát, Daciában,
tudatom, szerelmem
itt sem szabad…
hogy mit? ne kérdezd…
csak szeress, csak ölelj
vagy kösd fel magad.
szerelmem, Dacia más világ
s e dicső másvilágon
más lírát rí a lant
s megtanít a szükség
kidobálnom a fölösleget
Daciaban már minden elveszett
s mert másképp nem lehet
csak így tudhatsz szeretni.
Ideát, Daciában
egy szakadt Dáciában.
A Római parton
Sabina Poppeának
,A test az Úrért van, az Úr pedig a testért’
(1Kor 6,13)
tudom, hogy ott lesz majd, asszonyom
– én oldom meg szíját és övét
dúvadként ölére rábukom
és én szaggatom meg köntösét
és hazudok, ahogyan illik
s ön hinni fog a víziónak
fénylik a hold alatt szerelmünk
– ránk hull harmatként a holnap
Néró, ki maga ellen harcolt
nem vágyik többé földi jussra
mégis, micsoda parti-arc volt
jó, ha híréből ennyi futja
semmi más, csak e pár sorom
üzenje önnek, ez a szerelem
nem akarom, s végső soron
próbáljon meg ne hinni nekem.
L. D. búcsúja Rómától
Kialusznak Rómában a lángok
s míg zöldre vált a véredben a lámpa
elhozza a szesz vagy a gyógyszer
a hallgatást s a mindennapi álmot
a látomást, úgy kedd este az édent
s a méregszínű vágy alatt
lehűti majd a rettenet
mint gyorsuló búvópatak
a fölvilágló tényeket.
én hallgatok, más írja ezt a könyvet
a lelkemet is ellopta egy császár
akire L. D. most nyelvet ölt
de Rómában már másnak áll a vásár
hát ég veletek császári kurvák
Hellász s Egyiptom lányai
nézzétek a testem, ti démonok
szerelmem hús-vér árnyai
öleljen át az ég szerelme
s ha a lángokat már látni sok
ne várjatok hát kegyelemre
Venus vigyázzon és a charisok
rakjatok máglyát izzó testekből
Subiacum bokrai alatt
s daloljatok a szerelemről
ha erőtökből erre is marad.
Lucius Domitius lázbeszéde
És mivel nem méltatták Istent arra, hogy megtartsák ismeretükben, Isten kiszolgáltatta őket az erkölcsi ítéletre képtelen gondolkodásnak, hogy azt tegyék, ami nem illik.
Ezért tele vannak mindenféle hamissággal, gonoszsággal, kapzsisággal, viszálykodással, álnoksággal, rosszindulattal; besúgók, rágalmazók, istengyűlölők, gőgösek, dicsekvők, találékonyak a rosszban, szüleiknek engedetlenek, kíméletlenek, szószegők, szeretetlenek és irgalmatlanok.
Róm 1,28-31.
et ressurexit… – mesélte Seneca.
s míg az öntudat új kikötőjébe érne
háborgó elmével a rettegő ember
hihetőbb Istent keresve,
alulírott én, Lucius Domitius közhivatalnok
tiszta tudattal nézem a lángokat, a tüzet
s az őrületet, ahogyan egyre nő.
mert emlékezni többé nem lehet
s persze, többé felejteni se.
így záródnak az ajtók, ablakok
s ekképpen nyílnak mind a semmibe.
tógám, a vörös égbolt Rómát eltakarja
csak szám ha látszik, a Circus Maximus
lépcsőjén még egy-két szót elhadarna
én mondom, ki egy vagyok a sokból
mert őutána nincs több imperátor
felépítem a várost hamuból s romokból.
a császár búcsúzik. a költő gyászol.
felgyújtom Rómát: az én jogom,
és égre szállnak mind a tetvek
s mert végem lesz, bölcsen tudjuk
ha fellázadnak majd a rendek
Rómát én gyújtom fel akkor is.
röviden ennyi. lófasz nektek.
hol vér folyik, ott hűségről beszélnek
s nem hiszek nekik, Janusra mondom,
arcok és bűnök válnak füstté, az ég
forró méhébe szívja rendre Claudius,
Agrippina és Britannicus arcait.
és fölfelé tart, ahova vágyott a város, végre:
ma éjjel az én hitem hevíti Rómát.
senatorok és okos praetorok
tógás majmok, kis haszonlesők
rájuk hagyom Hellászt s Júdeát
rájuk vonítsanak az éhezők
cibáljon hát koncot, aki éhes
dagadt erszényük is kevés
s erényük is a szótlan feledéshez
a népet pedig, ha egyetlen nyaka lenne
lefejezném s szűzen ragyogna Róma
újszülöttként a tenyeremben.
a várost nézném, a szürke pernyét,
valami nagynak esetlen hamvát
amelyből az égő szellemet
s a lángot valakik kioltották.
kegyetlenebb mint én számtalan akadt
s hogy nagyobb csaló-e Galba
ki csürhét, árulókat küld majd ellenem
testemet látom vérbe fagyva
‚micsoda művész vész el most velem’
Istenem néz rám odafentről
most üli torát Róma romjain
s míg könnyű sorsom pörgeti
úgy élek én, ahogyan álmodom
atléta, kocsis, énekes, citerás
olykor embervért, olykor bort iszom.
mint tudjátok, más néven halok meg,
én, ki nem harcoltam a császár ellen
s kiket én tettem nagyokká egykoron
rabszolgák fegyvere zúzza be mellem.
írástudók, kufárok s barbár zsoldosok
doktorok, redaktorok, s pojácák
de nagy lélek nincs köztük egy sem.
a pór jókedvét figyelem évek óta
csatornák közt mi egyéb lenne mérvadó
mintsem amit a sűrű szenny növeszt
császár kegyeltje voltam, szelíd fiú
árva és bitang, örökös jövevény
ki másért lenni jó rest sose voltam.
ők látják lelkem mind e pillanatban, kiket
szerettem s megöltem mind egy szálig.
vágyak s álmok Jeruzsálemtől Galliáig
64-et írunk, július van és langyos este van
egy költeményt akartam elszavalni
melyben írva egy asszony bűne van
Trójáról írtam minap, és szavakat keresve
– mit mondjak erre harmincévesen?
képet láttam hogy szép Heléna teste
a porban fekszik s hallgat véresen
erős vitézek s fegyverek
karjukban lendület s arcukon harag
semmivé teszik Trója városát
s kifosztják néhány nap alatt.
megértettem: Tróját egy asszonyért.
most hit nélkül lenne élni könnyebb
s fukar lennék? ne adnám érted Rómát?
holnaptól új rend s új idők jönnek.
és rád gondoltam, felgyújtván a várost
hogy az égbolt mélykék kárpitjára
így írjam fel gyönyörű neved
marják bele az izzó éjbe a lángok
hadd lássák az istenek odafentről
s lássák a bolygók, s tudják mindenek
hogy téged szeret a költő, Lucius.
hogy úgy emészt el, mint Tróját a lángok
pusztul a város –, épp erről beszéltem
s lángokról írtam – emlékszel – époszomban
s hallottad-e, ahogy a csóvák
mikor az Esquilinus oldalába nyaltak
hallottad-e hogy én szólok hozzád?
hallottad-e hogy szólongatlak?
s az arcomat láttad-e, kedves?
láttad-e, csak én voltam nyugodt.
mert költőnek lenni volt kihívás,
meglátni azt, ami az őrület
túloldaláról a császárt elvakítja,
meglátni azt a másik Rómát –
Lám, Lucius agya tiszta.
L. D. jegyzete önnön lázbeszédéhez
Róma fölött ma üres volt az ég
titkok helyett csak száraz tintafolt
s elhagytak ma mind az istenek.
ha nem én volnék és nevemet sem tudnám
és békén hagyna most a képzelet
rangommal együtt könnyedén földre dobnám
az idegen kincset, súlyos életet, amit
loptam s bár meghalni más hazába mennék,
hol nem kísértene szerelmek ingoványa,
s tiszta az ég, mint most e tintafolt;
mint régen, mikor az igazság s a szépség
s talán még Róma is az Akté teste volt;
az álom, amely egy másik világnak része,
hol értelmet kapna Lucius halk beszéde,
s rangomhoz nem ez a véres, hitvány
palást lenne a dicstelen igazolvány.
Hát halni más hazába, de ölni ide jönnék.
Tudom azt, hogy a félelem s a szépség
torz gyermeke a művészet, s kiváltság
császárként ily balgaságban hinnem,
de kegyetlen költőnek kegyetlen királyság
ami marad a szón s a véren innen:
hit és hatalom a földi sárban.
A kést nyakamba döftem, végre a
magasba szállok, már könnyű a testem;
alattam az új, a szebbik arcú Róma
a város, amelyért jó volt mégis élni,
s mely legvégül a halálom is volna.
De elviszem magammal az álmot
– most oldja kék folttá a semmi
végül is a legrosszabb az volt
hogy épp Rómában kellett
épp Nérónak lenni.
Sorok 67. tavaszán
Azért, mert a képzelet, az élvezetek, a szabadjára engedett vágyak világa, az egyetlen haza, amelyet szeretek, nem élte volna túl sértetlenül az ínséget, a nélkülözést, a megélhetés aggodalmait, a nyomasztó adósságot és a szegénységet. Az álmok és a vágyak nem ehetők. A helyzetem megrendült volna, s önmagam karikatúrájává változom.
Mario Vargas Llosa: Don Rigoberto feljegyzései
Udvaromba óriási falovat építettem.
az emlékeimet tartom benne.
testét szú rágja, lábai vetemednek
faragott sörénye, hosszú vékony szarva volt.
a szarvát valaki letörte egyszer.
(Sárkányölő Szent György is kipróbálta.)
pedig a házat régen mások lakták.
olyanok, mint a napkeleti bölcsek
arannyal, mirhával, tömjénnel pöcsölnek
és sokat papolnak a hódolatról.
de megvert az Isten emlékezettel:
és udvaromat is mindig mások lakják.
időnként gyíkok, olykor forradalmak
néha arcot ölt előttem a tömeg.
és kicserzi az agyat a hallgatás
mint öreg indián homlokát a nap.
te vagy bennem a sokév hallgatás
temetett emlék, fehérlő csontdarab.
egyszer azt álmodtam, hogy én vagyok Néró.
és nem értettem, hogy mért írok verset
s hogy ne akarjak Néró lenni
sokáig verseket írtam.
egyszer kilovagoltam én is falovamon
éjszaka idegen városba mentem
sárga húsát kínálta a félhold
és mézédes volt Akténak a teste
de kár lett volna szerelembe esnem
hisz nem lehet ez császároknak veszte
bár akkoriban még az sem lehettem
rossz lovamról leszállni nem tudok
gondoltam – s átkocogtam az éveken
a folyóknál a révészt kifizettem
majd lenni tanultam újabb ezer évig
s csak azért csoda, hogy még megvagyok
mert nem ért utol a senki kegyelme
s kurvák vigyázták lelkem, nem az angyalok
s az Úristen végtelen szerelme.
ez a faló is csak egy hülye játék
barmok között állatosdit játszom
– bizton lesz majd, amivel beérem
ha megtanultam az árulást feledni
hol állati lett félelem s szemérem
most undorral fordulok magamba,
s emlékeimet viszontlátnom
nem adatik alkalom, percnyi sem
arcnak csak ő, a halott kisleányom
de roppant mód szégyellem magam
hogy itt állok mégis a semmi közepén
keserűn, és talán szánalmasan
most röhöghet rajtam bárki ismerős
ki egykor erősnek hitt vagy nagynak
kire az isteni vektorok
valamiért most másképp hatnak,
röhögnek, hogy nézd, az imperátor
birodalmából csak ő maga maradt
és verseket farag, mint egy eszelős
az omladozó várfalak alatt
nicsak! a hódítóból végleg szolga lett
már vérétől csak, ha vörös lesz az ég
minden szava rágós, idegen
és megszaggatta piszkos köntösét
s csak röhögnek, hogy nézd, a lantos
s hogy lám, hiába forrt a vére, ó!
torkában immár hideg vas remeg:
Qualis artifex pereo! [1]
és porba hull, Isten neve nélkül
átadja magát a rothadásnak
s eposza itten örökre véget ér.
így láttam magam s ekképpen láttak
de álom volt, most egy kósza emlék
és sirat az őrült végtelenség.
de nézd meg jobban barbár arcomat
s két szemem, mely ennél többet látott
én boldog voltam, mint Róma Pál előtt
és más sorsban láttam a világot
és nem hittem el: a damaszkuszi úton
ekkora pojáca lett a koravén kamasz
s hogy ő építi majd Istennek jövőjét
s lázadás helyett az ember rászavaz
Ó, atyáim fészke, ó, drága bölcsőm!
nem üdvözülsz, hiába a lángok
szobor sem, és porba rajzolt ábra,
a semmi őrzi arcom, s ami Róma volt
csak emlékek mind, falovakba zárva
Pál feje is, mely a porba hullt
s nyafog a plebsz azóta, hogy árva…
ám jó volt istenként élni köztetek
jelen lenni, mint végtelen a pontban
mert az történt és annyi s ugyanúgy
mint amire s ahogy számítottam
az is mindegy, hogy végül belebuktam.
[1] Néró császár állítólagos utolsó szavai; így búcsúzott, amikor Galba emberei utolérték, és tőrt döfött saját nyakába. Jelentése: Micsoda művész vész el most velem!
Szervusz, Európa!
tudod, Európa, valahogy úgy vagyok
hogy nem tudom, mit keresek itt
konvenciókba oltott tiszta sorsom
törött poharam, üres korsóm
fenékig ittam gondtalan
mert jó volt itt élni benned
hol tönkre juthat az, ki hinne
s most üszköt álmodik sebeidre
s hol császár lesz, ki testvér- s
anyagyilkos
s e kései levél, mit kezem ír most
mondhatni rutin
s a plebsz panaszával csatornákba vész
s úgy veszem én is, mint ismerős receptet
hajrá, Saulus, éljen a szeretet
s ha császár lennék, most e különbéke
vigasztalna, bár mivégre,
nem akarom tudni
de érzem, mint sós cseppjét a vérnek
kihűlt szemgolyóknak fényét
s mit számon kérnek
orgiáknak, s szerelmeknek
meg nem született kölykeim illatát
a bölcsőben, a gyolcsos ágyon
segíts, Európa
segíts hazavágynom
elhagynám lassan
Júdeát, Hispániába mennék
s előzök a belső sávon
vagy gyalogosan mennék Cordobába
hol hozzám képest nagy költők születtek
s lefeküdnék a tiszta sárba
s ordítanám, hogy nem vagyok eretnek
s hogy Róma se rossz
hol a lázadásról
néhány doktrínát összeírtam egykor
mi lángra s dalra kélt
s füstje fanyar volt
fanyar úgy kétezer éve
hát kellene neked
kell ez a különbéke?
látod, suttogok, látod a Cézár
ki annyi lángot szított
s álmodott mögéje másik várost
lehet, hogy téged vélt mögötte
kedves Európa
de nem engedték, hogy túl messze lásson
most válladra terítem álmaim
s császári, szétszakadt palástom.
L. D. epitáfiuma
az életben úr, az ágyban szolga
s bordélyokban volt császár igazán
L. D.-nek immár semmi dolga
– nem pöröl mással vigaszán
s nem kérdi, tudja: ennyi volna.
