FARKAS WELLMANN ENDRE
A római disznó monológja
Pódiumműsor két hangra – átiratok
Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.
Budapest • 2017
A könyv a Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft.
támogatásával jelent meg, az Előretolt Helyőrség Íróakadémia
program keretén belül.
A kötet megjelenését támogatta az Emberi Erőforrások Minisztériuma.
Szerkesztette: Bonczidai Éva
Köszönet Ágoston Szász Katalin, Birtalan Adrienn,
Demeter Szilárd, Dominek Dalma, Farkas Attila, Fekecs Ákos,
Horváth Zita, Józsa Örs, Kopacz Attila, Megadja Gábor,
Nagy Koppány Zsolt, Shrek Tímea, Solymosi Kata, Szőcs Géza,
Szilágyi Tamás és Timár Alpár közreműködéséért.
ISBN 978-615-80633-1-9
© Kárpát-medencei Tehetséggondozó Nonprofit Kft., 2017
© Farkas Wellmann Endre, 2017
KÁRPÁT-MEDENCEI TEHETSÉGGONDOZÓ NONPROFIT KFT.
Férfi:
A címszó alá beférsz még te is,
és választhatsz még ezt meg azt magadnak,
ilyesmit mondott akkor este,
ujjaival gyufát keresve
hozzátette:
és kiválasztottalak…
Mikor az utcalámpa átsüt rajtad,
megértesz majd, te is megérted végül…
Míg rongycica játszik majd a kóccal,
s a rongykutyával összebékül…
A kiskutya is aluszik,
máma már nem – vagy nem tovább;
a hallban tangó pityereg
fehér babák
és éjszakák.
Arcod miféle fényben ül
szétmázolt szemekkel?
Fordított időben mért ragyogsz,
kire várva?
Érintésenként felviláglasz bennem,
mint egy szemgolyó,
mint csillagok közt egy
pisla
utcalámpa.
Van úgy, hogy a szemgödörbe
és önmagába visszatér a város,
titka már csak újsághír lehet
és alapanyag, nyilván a glóriához.
Negyvenedik
Én gyűlölöm, hogy én vagyok,
most életem egy hídra néz,
akit a múltja elhagyott,
jövőjét látni nem nehéz.
A hídon innen én vagyok,
a hídon túl a változás:
látszik, hogy lelkemben a víz
s a kísértés most árkot ás…
Mert gyűlölöm, hogy én vagyok,
s hogy víz folyik a híd alatt:
az állandó s a változó
most eltaszít vagy elragad.
Évek, folyók és évszakok…
Netán a folyó, az vagyok?
S a hídon állva Mirabeau
azt kérdi tőlem, mi a lét,
mi a halál és mire jó…
Férfi:
Odaát a múltban, ott van az én hazám,
hol mítoszokban éltünk mi, szerelmem,
nem császárnak, de quirisnek is hitvány,
ki veled osztozott azon a kegyelmen.
S az embernek, mert annyi múltja van,
annyi hazája s elmúló szerelme:
az embernek még annyi dolga van.
Néró:
És láthatóan készülődnek
a láthatatlan légiók.
Minden, mi július felé visz:
mozgolódnak a régi, régi jók
mindenből, mi a rothadás elől
Rómába menekül…
A gyújtópontban kétes mozgolódás.
Árnyék sehol, csak a fény hevül.
Ki Rómában még bízni tud,
bizonnyal hülye, tudniillik
már készülődnek a légiók,
s mi örök, abból nincs kiút.
Mi hihető lenne ideát,
a történetek összehullnak:
keresztet csak, faszt kapsz glóriát…
Férfi:
Nyarat akartam én és nőt a nyárhoz,
ajkakat és az égett hús szagát,
ki képes mindent összefogni,
és reggel kávét főz, és főz teát.
Én sorozatgyíkos,
ő meg bébisintér,
a konyhapénzünknek
nincs fasírtszaga.
Ami állandó:
az csupán a színtér,
és az évszakok
félpuha állaga.
Ágyunkban törvényt ül a nyár,
alszik a szoknya s a kabát:
melledre végül a képzelet
aggatja fel régvolt asszonyát.
Férfi:
Semmi tragédia…
Az leszek majd, Milord, anyámnak jó fia,
marad a hagymaláz, semmi tragédia,
nem tudni még, Milord, nem is túl egyszerű,
kié az életem s az összes déjà vu.
Helyettem is, Milord, legyen majd mind Öné
az összes jó ribanc s az összes kabaré.
Én úgy éltem, Milord, nem tudtam, mit jelent,
jövőben élni sem, nem hogy a jelent.
Annyi történt, uram, belátni szégyellem,
hogy máig sem tudom, mi történt énvelem.
Jó volna látni most bármit, hogy mit jelent,
de látja, nem tudom, csak kínos ez a csend.
Öné most pár szavam, hisz régi példakép –
poharam széttöröm, bár újra töltenék…
Kérdezném a jövőt talán, ha volna még,
ha hinném, érdemes, értetlen hordalék…
Mert hitem elhagyott, s nincsen már semmi más,
a jövő múlttá lett, s a hit csak megszokás.
A múltba lép, Milord, nő kéne most talán,
ki kopog múltamon, múltamnak ajtaján…
Hogy elbasztuk, Milord, az éj egy hosszú test,
vonagló gyászszekér, halálra s élni rest!
Reszkessen csak, Milord, mert több mint kabaré,
vezesse lelkemet majd Ön az Úr elé…
Néró:
Kilestem tegnap Aktét a ligetben:
testét kínálta meztelen az égnek.
Köpenyén feküdt és pőre volt a melle,
s mögötte, ahogyan láttam az eget,
melle bimbói, mint apró ladikok
remegtek a sötét ciprusok felett.
Akkoriban még Antiumban éltünk
én és szerelmem is, Akté, az örök.
Domitiát lestem meg egy este,
nevelőanyámat, amint vetkőzött.
Fonnyadó melleire néztem,
elképzeltem testét az ing alatt:
bőre alól hogy kiette az idő
a húst s már rágta a csontokat.
Majd kimentem, elmondtam Akténak,
azt mondtam neki: te kicsi húscafat,
én nem hiszem, hogy ez lesz belőled,
barnácska melledből, karodból ez marad…
Pánik tört rám, úgy vontam magamhoz
és úgy csókoltam, mint egy eszement,
Vénuszt kértem, hogy nézzen rá e fáradt,
kétségbeesett kölyökre idelent.
Tizenhat voltam, ő tán eggyel kisebb,
sponsa mea! – azt mondtam. Jegyesem!
Fején aranyos diadémot láttam,
és császári gyűrűt saját kezemen.
Láttam azt is, hogy örökkön örökké,
s mindenen túl van ez a szerelem.
Tíz éve történt, magam mellé vettem,
mellettem élt, mégsem lett ágyasom.
Mint később beláttam, másra vágytam:
az kellett és az a hatalom,
amellyel őrizni akartam az időt,
s elűzni tőle a múló éveket…
Ha császár lennék – spekuláltam –
és enyém volna minden hatalom,
Akté teste így maradna mindig,
ameddig élek, s amíg akarom…
Bevallom, hogy örülök utólag,
boldogan látom azt, hogy nem lehet…
Két napja múlt, hogy mégis vele háltam,
barackszín bőre, teste régen idegen,
Akté csupán egy múltba bevarrt emlék,
s mégis ő minden, ami szerelem.
Az lett a sorsa, amit egy régi nőért
nem a császár, de férfi megtehet,
hogy íme, róla szól e vers is,
majd magába őrli az emlékezet.
Valahol itt a palotában, itt él,
és rögtön jön, ha hívom, szólítom,
csak az ölelése lett már idegen,
bár ugyanaz, mint az antiumi hídon.
Jó tudni végül, hogy most Aktét…
azt, hogy a testét meleg ágyban basszák:
bár gyönyörű húsa szolgák étke lett,
akik már Luciust többször felszarvazták.
Animal impudensnek mondtak
– mert hiszen érzi a plebsz is a kéjt –,
hogy emlékeim meleg trágyadombja,
melyre szerelmük ontja rá a vért…
Ezt mondtam, Akté ennyi immár,
lerótt adó vagy lehullt ékezet;
de fél szemmel az üres égre néztem,
majd magam elé, mint ki vétkezett.
Férfi:
Balade d’une ivresse inconnue
Aznap este, mely több volt, mint halála,
mert arra gondolt, hogy már csak az jöhet,
Wellmann mester szürke színű lelke
nem lett az Úrnál mégsem nagykövet.
A köd fölött hogy megjelent s kigyúlt
a Hold, mint vörös, lángoló bokor,
és udvarában épp hogy lángra lobbant
csillagokból az első két csokor,
elindult, és a söntés mögött mélán
átnézett poháron s éveken,
majd béna lábon hazaballagott
szerelmesen és hullarészegen…
Akkor este a korcsma legmélyéről
és még három nap hosszú volt az út,
és kísérte a holdbokrot az égről,
mint őt magát hogy kísérte a múlt.
Nagy pohárral itta, mint az őrült,
borként az éjszaka csillagszín sarát,
hamiskártyás, ki Isten rút kegyéből
tékozolja el most lopott aranyát.
Nem látott már az orráig sem hitvány,
és nem látott túl rég a tényeken,
majd béna lábon hazaballagott
szerelmesen és hullarészegen…
És egyszer, kint a Temetősaroknál
a kocsmároslány ahogyan sört csapolt,
nézte, amint szemében összeolvadt
és higanyként pergett szerteszét a múlt.
Arra gondolt, hogy Isten rút kegyéből
lelke újból a földre visszaszállt,
az égre nézett, s a felhők köpenyéről
a pofájára csak hideg köd szitált.
Ekképpen még egyszer megtanulta
fürkészni a semmit a sötét egen,
és béna lábon hazaballagott
szerelmesen és hullarészegen…
(Hercegnő, kegyetlenebb a bornál,
mely bíbor vérem volt a kék egen:
engedd, e szavak megtaláljanak
szerelmesen és hullarészegen…)
Férfi:
Most újraélem, hogy a minden úttal
hogy s mint állunk. Ám Rómából úgy tűnik,
a szemközti dombtetőről
valóban erre vezet minden:
árulás lesz a szó fülemben,
ahogyan ez van minden úttal is.
Róma fényeit úgy látni már csak,
mint néhány kocsma-mécsest,
ahol az erőtlen szeszek
nem szülnek semmi éceszt,
nem adnak semmi érzést.
Mily alantas és zavaros a lélek
önnön magánya felé útban…
Míg megéljük a Rómában ébredés iszonyatát:
mert Róma a magány és Róma mi vagyunk.
És egyre halkuló vágtával
lovak zihálnak folyton mellkasunkban…
Néró:
A palotából nem látszik jól a nép,
így nem árt olykor kimenni terepre.
Az őrült császár néha, ha betép,
nem gondol újabb jelentős szerepre.
Ha gond a történelmi fittség,
lenézünk lazulni Antium alá,
s hogy e verset blődlinek ne nézzék,
zengjen fel evoénk: Hurrá! Hurrá!
Te nép, te csürhe, s persze istenadta,
te nép, te drága, s persze átkozott!
A hatalom majd téged megbecsül.
Itt a kezem rá, császári jobbom,
fenékig iszom serlegem…
Drága népecském, jó bolondom,
most ünnep van: igyál hát velem!
Ne hallgasd, hogy buta történészek
könyveikben mit regélnek rólad,
hogy a plebszről szólnak történések,
melengesse csak a takaródat…
…hű császárod
s az állam
nagy szerelme!
Férfi:
Szerelem Dáciában
Van, mihez kell történelmi háttér:
álom, amelyből nemzet fakad…
Puha selymen fapados szerelem,
és felismered benne önmagad.
Hogy a gyilkolás és a szerelem,
mert elvégre úgyis egyre megy:
ganérakásból lesz itt majd torony,
hazug a hit és az egyszeregy,
s egy kontinens fuldoklik a fostól,
hajrá, megváltónk, Pál apostol!
Odaát, Dáciában,
egy szakadt Daciában,
mi mindent gyújt fel
még az őrület!
Odaát, Dáciában,
egy másik másvilágban
vagy egy autóban,
béka egy másik tóban…
Vagy vonatállomáson
lenni egy koszló lábnyom,
egy légióban,
hol minden régi jó van,
most ott lenni volna jó,
Rómában avagy máshol,
hol Pál apostol
kezével gödröt ásol,
hol boldog keresztények
ajkáról zeng az ének,
bár kissé távol,
a kurva megváltásról…
Amit Trójából kimentünk egyszer,
Uram, csak az örökkévaló…
A képmutatás kétezer éve:
lehunyt szemmel zokog a faló…
És fölötte bámul rá egy felhő,
rád vár, amíg országod eljő…
Ideát, egy szakadt Daciában,
Rómában, Romániában…
Velünk vagy te, velünk mindörökké,
csak épp mi vagyunk valahogy ellenünk…
Odaát, Dáciában,
egy szakadt Daciában
mi mindent gyújt fel
még az őrület!
Odaát, Dáciában,
egy másik másvilágban,
vagy egy autóban,
béka egy másik tóban…
Vagy vonatállomáson
lenni egy koszló lábnyom,
egy légióban,
hol minden régi jó van,
most ott lenni volna jó,
Rómában avagy máshol,
hol Pál apostol
kezével gödröt ásol,
s hol boldog keresztények
ajkáról zeng az ének,
bár kissé távol,
a kurva megváltásról…
Néró:
Levél Senecához
Üzenem, jó mester, itt a vége!
Azt zengik földek s tengerek,
hogy Néró lassacskán összeroppan,
pedig, barátom, te halsz meg hamarabb.
Nagy drámád ez, és leszek lelkes néződ,
én tapsolok majd ott, az első sorban:
a szellem naggyá így növekszik
a rája kényszerített, durva sorsban;
rajtad áll a végkifejlet, válassz!
A szilárd hatalomnak biztos mutatója,
hogy halálodhoz mennyi jó barát kell.
Néró:És neked nem, most nekem sikerül,
egyelőre én vagyok felül,
bocsáss meg érte, drága Seneca!
A hatalom, mit egyformán szerettünk,
számodra becsét most veszíti el.
Még egyazon ég ragyog felettünk,
békülhetnénk egymással, bármivel…
De mindegy most már, ennyi volt.
Emlékszel még a kis Luciusra?
Vén ripők, emeld a poharad!
Hogy érdekeid mivé tettek, nem fáj,
de régi lelkedből mi maradt?
S a bölcsességből, mit Korzikáról hoztál?
Tudnod kell, hogy Luciusnak nem fáj,
de Néró ellen léptél szövetségre,
hát fogd, barátom, itt e hűs pohár!
Én még most is mesteremnek tudlak,
s mit hajtogatni máig meg nem untak
lélekcsőszök s egyéb elmehunytak,
kegyelmet mégse kapsz most…
Emeld a poharad, bölcs öreg!
Szelíd szavaid tettek árulóvá,
de a császár nem tehető lóvá.
Kitől ma egy birodalom retteg,
azt a császárt te tetted naggyá,
de nem maradhatsz büntetlen, barátom.
Menj most szépen az istenek közé!
Férfi:
Fekete rongyokban
Fekete rongyokban a lelkem,
pulzáló, fényes, híg anyag,
most már a földhöz tartozik,
mióta föntről elszakadt.
A test sorsa a fájdalom,
a léleké a nemlét.
Ha én már nem is fájlalom,
anyagtalan az emlék.
Árnyékok vannak, éjszakák,
arcod átjáró tengerek,
partjukon folyton ott vagyok,
hol lennem most már nem lehet.
Érett gyümölcs, izgága villogás,
hallgat az agy, a test beszél,
benne az idő kanyarog,
kívül pedig csak fúj a szél.
Magány vagy, lassú kínhalál:
lehet, hogy most már egyre megy,
és elhallgat a félelem
lélekből testbe átmenet…
Árnyékok vannak, éjszakák,
arcod átjáró tengerek,
partjukon folyton ott vagyok,
hol lennem most már nem lehet.
Férfi:
Gyászollak, kedvesem, fehér keselyű:
nézem, az égből hogy zuhansz,
hogy nem tart már a levegő,
hogy nem szárnyalsz és nem suhansz,
hogy holnapra nem vagy
s nem vagyunk…
A többes szám már tiszta nyelvtan
(bár objektív állapot marad).
A tér tied,
az időt elviszem,
nem szerettél,
nem ismer senki sem:
lenni csak tény,
minden egyéb csak álom,
arcodra másolom rá
egykor-volt másvilágom…
Mint romlandó szobor a szárnyalásról
s mint Istenről egy régi emlék,
tied marad végképp a nemlét,
te pedig bennem így élsz, így maradsz.
Arcodon vizes lesz még az éjjel,
de tenger helyett szemedben pocsolyák.
Ragadozóból erőtlen préda:
ez lettél, kedvesem, fehér keselyű.
Fehér keselyűm, téged küldött a sátán
a költő májából mondani jóslatot:
és látom, sok neked tudni azt, mitől
a jóslatod valóra válhatott…
Kiss & fly
Repülni volna jó, most számban fémes íz,
minden csókban hevített higany éget,
és halál van minden szabadságban,
a repülés csak tűzben érhet véget…
Mert szárnyra kelni sem több, mint egy állapot,
állandóság a fakó, régi képen,
parányi ismeretlenek vagyunk
a pusztulásnak baljósabb képletében.
Fly, kiss and fly, kedvesem,
fly, repülj át rajtam,
fly, repülj vissza s találj meg,
találj meg önmagadban!
Emlékezz, kedvesem, ez volt a szárnyalás,
búcsú a vonzástól, a fájó földtől,
a végtelentől lopott trófeák,
s a kilépés az istenverte körből.
Már csak más lehet, mondjuk a végenincs,
az illúziók, amik mindenről szólnak,
amiknek nincs, nincs ahogy búcsút ints,
más repülés van csak, talán másik holnap.
Fly, kiss and fly, kedvesem,
fly, repülj át rajtam,
fly, repülj vissza s találj meg,
találj meg önmagadban!
Néró:
et ressurexit… – mesélte Seneca.
S míg az öntudat új kikötőjébe érne
háborgó elmével az ember,
hihetőbb Istent keresve,
alulírott én, Lucius Domitius közhivatalnok,
tiszta tudattal nézem a lángokat: a tüzet,
s az őrületet, ahogyan egyre nő.
Emlékeznem többé nem lehet,
s többé persze felejtenem se.
Így záródnak az ajtók, ablakok,
s ekképpen nyílnak mind a semmibe…
Tógám, a vörös égbolt Rómát most eltakarja,
csak szám ha látszik,
a Circus Maximus lépcsőjén
még egy-két szót elhadarva
én mondom, ki egy vagyok a sokból,
mert énutánam nincs több imperátor:
felépítem a várost hamuból s romokból.
A császár búcsúzik. A költő gyászol.
Felgyújtom Rómát: az én jogom,
és égre szállnak mind a tetvek,
mert végem lesz, bölcsen tudjuk,
ha fellázadnak majd a rendek.
Rómát én gyújtom fel akkor is.
Röviden ennyi. Lófasz nektek.
És fölfelé tart, ahova vágyott a város, végre:
ma éjjel én hevítem Rómát.
Senatorok és okos praetorok,
tógás majmok, kis haszonlesők,
rájuk hagyom Hellászt s Júdeát,
rájuk vonítsanak az éhezők.
Cibáljon koncot, aki éhes,
dagadt erszényük is kevés,
s erényük is a feledéshez.
A népet pedig, ha egyetlen nyaka lenne,
lefejezném, s szűzen ragyogna Róma
újszülöttként a tenyeremben.
A várost nézném, a szürke pernyét,
valami egykor nagynak hamvát,
melyből az égő szellemet
s a lángot valakik kioltották.
Kegyetlenebb, mint én, számtalan akadt,
s hogy nagyobb csaló-e Galba,
ki csürhét, árulókat küld majd ellenem…?
Testemet látom vérbe fagyva:
‚micsoda művész vész el most velem’!
Istenem néz rám odafentről,
most üli torát Róma romjain,
s míg könnyű sorsom pörgeti,
úgy élek én, ahogyan álmodom:
atléta, kocsis, énekes, citerás –
olykor embervért, olykor bort iszom.
Mint tudjátok, én más néven halok meg,
s kiket én tettem nagyokká egykoron,
rabszolgák fegyvere zúzza be mellem.
Írástudók, kufárok s barbár zsoldosok,
doktorok, redaktorok s pojácák
– de nagy lélek nincs köztük egy sem.
A pór jókedvét figyelem évek óta.
Csatornák közt mi egyéb lenne mérvadó,
mintsem amit a sűrű szenny növeszt?
Császár kegyeltje voltam, szelíd fiú,
árva és bitang, jövevény.
Ők látják lelkem mind e pillanatban, kiket
szerettem s megöltem mind egy szálig.
Becsvágyak Jeruzsálemtől Galliáig…
64-et írunk, július van és langyos este van,
egy költeményt akartam elszavalni,
melyben írva egy asszony bűne van.
Trójáról írtam minap, és szavakat keresve
– mit mondjak erre harmincévesen?
Képet láttam, hogy szép Heléna teste
a porban fekszik s hallgat véresen.
Erős vitézek, fegyverek
s az erős harag
semmivé teszik Trója városát
kifosztva néhány nap alatt.
Megértettem: Tróját egy asszonyért.
Most hit nélkül lenne élni könnyebb.
Én fukar lennék? Ne adnám érted Rómát?
Holnaptól új rend, új idők jönnek.
Én rád gondoltam, felgyújtván a várost,
hogy az égbolt mélykék kárpitjára
így írjam fel gyönyörű neved,
hadd lássák az istenek odafentről,
hogy téged szeret a költő, Lucius!
Lángol a város – épp erről beszéltem,
s lángokról írtam – emlékszel – époszomban?
Hallottad-e, ahogy a csóvák,
mikor az Esquilinus oldalába nyaltak,
hallottad-e, hogy én szólok hozzád?
Hallottad-e, hogy szólongatlak?
Én láttam azt, ami az őrület
túloldaláról a császárt elvakítja,
én láttam azt a másik Rómát –
lám, Lucius elméje tiszta.
Férfi:
Trónfoglaló
Kutyák és álmok, morajlás a vérben,
csak hangok hang után…
Bocsánat, hogy nevem sincsen immár,
sem arcom, sem semmim igazán.
Ma elhagyom a te húsodat, kedves,
húshagyókedd, húshagyó, ez lesz…
Az állat álmodik, a vér ellened érvel:
de te csak engem láthatsz,
bármilyen messze nézel.
Az érintés ma a bőrig ér el
és nem áramlik tovább.
Lehullanak a függönyök és megtapos
a legszebb éjszakád.
Ma elhagyom a te húsodat, kedves,
húshagyókedd, húshagyó, ez lesz…
Az állat álmodik, a vér ellened érvel:
de te csak engem láthatsz,
bármilyen messze nézel.
A lélek, míg átfut a végtelenbe,
bár nem látod, megrezdül a brokát:
rádnyitja nagy szemét az Isten,
s feldereng valami odaát.
Ma elhagyom a te húsodat, kedves,
húshagyókedd, húshagyó, ez lesz…
Az állat álmodik, a vér ellened érvel:
de te csak engem láthatsz,
bármilyen messze nézel.
Rossz álmaidat értem én – mond az Isten,
bár hogy rossz-e mind,
vagy finom épp a félelem a vacogásban,
a nagykabátban, ahol már semmi nincs…
Ma elhagyom a te húsodat, kedves,
húshagyókedd, húshagyó, ez lesz…
Az állat álmodik, a vér ellened érvel:
de te csak engem láthatsz,
bármilyen messze nézel.
Férfi:
Ha disznót vágott, ragyogott a lelke,
boldog volt a zsírtól, s ujja, ha húshoz ért,
a rostok közt a szerelemre gondolt.
Én vele szemben álltam,
és néztem a halált és a vért.
Nem akartam látni.
És ilyen asztaloknál őt se.
Máshogy tudtam egykor a szenvedélyt.
Féltem, hogy mindenevő lesz,
féltettem az asztalnál, az ágyban,
végül pedig magam is féltem tőle.
Hisz, ki mindenevő az ágyban,
maszatos lesz a lepedője.
És lelkében is csak a zsír ragyog.
Férfi:
Jód kisasszony
Jód kisasszony itt hagyta névjegyét,
bár – mi tagadás – tíz éve ismerem;
de jól esik, hogy ez a protokoll
átszüremlik a fásult éveken.
Jód kisasszony több mint sorsszerű,
mondhatnám úgy is, hogy állapot,
amelyben együtt éljük néhanap
a magányt meg. És a másnapot.
Jód kisasszony az egyetlen szerelmem,
mert két másik közt csak ő marad,
az ismétlődő, felsejlő értelem,
s az idő is ő, amelyen áthalad.
Jód kisasszony, ha csókol, mint a véreb,
mert ő is tudja, hogy csak átmenet,
ki a holnapot pontosan ismeri…
Már nem tervez. Mert nem lehet.
Jód kisasszony, ha csókol, mint a véreb,
mert ő is tudja, hogy csak átmenet,
ki a holnapot pontosan ismeri…
Már nem tervez. Mert tudja, nem lehet.
Néró:
A bölcsőben, a gyolcsos ágyon,
segíts, Európa,
segíts hazavágynom…
Elhagynám lassan
Júdeát, Hispániába mennék,
előzök a belső sávon,
vagy gyalogosan mennék Cordobába,
hol hozzám képest nagy költők születtek,
s lefeküdnék a tiszta sárba.
Látod a Cézárt,
ki annyi lángot szított
és álmodott egy másik várost,
lehet, hogy téged vélt mögötte,
kedves Európa!
De nem engedték, hogy túl messze lásson.
Most válladra terítem
császári, szétszakadt palástom.
Látod, nép, én írtam ezt a verset.
Sebtiben, mivel sietek.
A sosemvolt költő,
a császár, aki menekül.
Altatót dúdol neked s a légióknak,
megsimogatja forró kezével fejetek.
Látod, nép, ez is én vagyok.
Határain egy furcsa hatalomnak
én nem hiszem, hogy ne lennél lázadó,
hol patkányok közt a férgek meglapulnak.
Róma is még lángolni fog egyszer,
s én újra tapsolok majd: bámulatos színház!
Én jót tettem annak, kit megöltem,
drága népem, ó, micsoda vérnász!
Vigasztalna, hogy felnősz egyszer,
vigasztalna, de ettől féltelek:
én nem álmodtam veled nagyravágyón,
ami ég, azzal csak együtt éghetek.
Bárki lép fel bármilyen porondon,
előbb-utóbb együtt vész velem.
Császárnál is nagyobb úr a trónon,
nagyobb úr a páni félelem.
Látod, nép, én írtam ezt a verset.
Férfi:
A baljós nyelvű mérleg most egyensúlyba áll.
És az a régi önmagad,
mely valamiért élt harminchat évet,
azt követeli, hogy megtagadd
és elfeledd és visszaadd,
amit úgy ismertél, hogy az élet.
Jól van, Caesar, aludj el szépen,
mint hajdan Domitia mézédes meséi,
öleljen át az ég,
a föld szorítson!
A jó cukor is aluszik
s a HDL-koleszterol is.
Máma már megint nincs tovább.
Férfi:
Sara Lozano balladája
– ad notam – Ne nézzen úgy rám…
Szezonvendégek, zsúrfiúk,
tudósok, papok, utcanők,
üres szobák, fehér falak,
új kuncsaftok és elmenők…
Sara Lozano kacér lány,
cseléd a Halálhotelben,
akkor látom meg az arcát,
ha ülök a bőrfotelben…
Mindannyian ott ülünk most a hallban,
mind, kikből vendég már nem lehet.
Sara Lozano elsuhanva halkan
egyenként ránk néz és felnevet.
Ülünk a hallban.
Bőrfotel, szerelem,
üres folyosók…
A szobakulcs, a zár,
a kegyelem?
Sara Lozano elsuhanva halkan
egyenként ránk néz és felnevet.
Sara Lozano naponta
a hotelt hétszer járja meg,
hét kör, hogy összeszedje
a hátramaradt szerelmet.
Mindannyian ott ülünk most a hallban,
mind, kikből vendég már nem lehet.
Sara Lozano elsuhanva halkan
egyenként ránk néz és felnevet.
Ne nézzen úgy rám a gyönyörű szemével,
a tűzzel játszani, jaj, nem szabad!
Ne fogjon úgy át a remegő kezével,
a szívnek húrja van, és elszakad!
Ülünk a hallban.
Bőrfotel, szerelem,
üres folyosók…
A szobakulcs, a zár,
a kegyelem?
Sara Lozano elsuhanva halkan
egyenként ránk néz és felnevet.
Férfi:
Végül pedig a disznó lesz örök.
Olykor tort ülnek felette.
Vágyaiban is ártatlan lélek ő,
nem gondol soha szerelemre.
Néró:
A város halott, álmodik tovább,
eszmét növeszt az üszökből az este.
Magukba ölelnek a szuburbiák,
s eltűnik mind, ki kegyeid kereste.
A provinciában, ott a messziségben
te és az állat, körül a magány;
tied marad a vályú hallgatása,
minden más csak eszme,
és nem más, mint talány.
Férfi:
Disznóvá lesz a lélek, disznóvá lesz a lelked,
a bélsár is ma már egy színvonal,
és jelzett szint benne a szívszerelmed:
de örökkévaló a vérvonal.
Betagozódtál, és majd évről évre
ez az áldozat felmutatható:
ez itt a vér,
ez itt a hús,
ez itt a lélek.
Karnális kegy a reprodukció.
A disznó jegyében áll a bál:
a disznó jegyében minden egyszerűbb,
ahol a lélek magára rátalál.
Ez itten Róma volt. Ez itt a halál.