A lelkiismeret aluljárói

Farkas Wellmann Endre

A lelkiismeret aluljárói

Forrás
Mentor Kiadó, 1997
Marosvásárhely
szerkesztette: Kovács András Ferenc

BŰNEIM CSAK ELKÖVETNEK ENGEM
MIKOR AZ UTCALÁMPA ÁTSÜT RAJTAD
BE KELLENE VALLANOD VÉGÜL HOGY
NEM AKARTAD NEM ÍGY AKARTAD

Gyónás

én azt hiszem, hogy gyűlölöm a verset.
ez így van jól talán: meggyőztem magam.
másképpen kezdtem, ám láthatod, ez lett.
az igének nincs teste, de árnya van.

rémálmomban nyüzsgő szörnyeteg a szó:
párnám szétrágja, egyre marja a testem.
az ünnep pedig lelki perverzió
versbe, dalba nyűtt karácsonyi csendben.

valék hát Jézus s Heródes is egyben,
meg Don Juan sőt aggódó szerelmes:
agyam és lelkem szavakkal járt jegyben.

és midőn láttam: mindenből biz’ vers lesz,
riadt szemem kezemmel eltakartam;
Isten sem érti meg: nem így akartam.

Egyedül

plafonomon valami
fehér istent játszik.
valaki gyereket
játszik körülöttem.

szélcsendben lovagló holdfény.
játékisten. játékplafon.
egyetlen arc egy rezzenésben.

Az arcul ütött lány

B. Zsuzsának

bűntelenségünkből a feloldozást
s hogy Jézus meghalt
elfeledik és elfeledjük

és azóta tudjuk, ha a gyerekeket arcul ütik
leszorítják a szemüket
– ujjak rácsai mögül álom a való.

Ballada torzó

Melyben tizennyolcadik évét ünnepelné,
és egyben elmeséli a kísértések értelmét
egy váradi lánynak

merénylet volt, úgy tűnik,
mennyországok árulása létezésem
már csak megszokni maradt, mit jelent
hogyan kellett volna élnem
sem miértek, sem mértékek
nem kísértenek, de néhanap még
feltámad bennem az angyal,
bár nem tudom, ki miért teremtett
és mért nem tartozom érte hódolattal.

még akkor, akkor angyal voltam
mosolygó, szőke srác, bizony
aztán veled is találkoztam
de sokan vagy – nem szeretlek
ne haragudj, furcsa egy iszony.
gondoltam megkeresem istent
egyszer egy délután, de egyedül
maradtam akkor is, ő sem
jelent meg a találkán.

kéz írja még és elmotyogja száj
van, nincs vagy volna még
földi vagy égi ismeretlen táj,
netán egy gesztus, vagy gondolat
vagy volna még ki úgy simogat
– motyogja szájés leírja kéz,
de kísért a gondolat a pont után
kinagyított képem a világ oldalán.

így, mindenki kiszúrt velem,
óriás kagylóhéjban alszom,
önmagamnak így lettem istenem,
így adatott önmagammá lennem
(és ítélkezni a halálokon)
szeretem a közhelyeket, látod,
bennük emlékezem léted, valóságot
s nem szeretném, ha szeretnének
és nem leszek soha jó neked, testvérnek.

öreg vagyok és fázom télen,
van még tollam és papírom,
éhes vagyok, rossz, hogy nincsen pénzem
rossz, hogy nem tudom, mi a szemérem,
és jó volna, ha lenne autóm
nem várok tavaszt, nekem jó így
nem mondom azt sem: rossz a világ
magam vagyok, szeretek semmit,
utazgatok sokmillió éjszakát.

kéz írja még, száj még elmotyogja
értelmetlen szólamok neszeznek
erdőben nő, szuszog még akasztófa,
felnő vállamra keresztnek,
látod, Villon, öreg barátom,
elhagytak régen a kegyelmek,
mi értelme volt, vagy volna még,
tudom már mi tejben a légy,
és életem idegen, tejfehér álom.

Ajánlás

herceg, ne keress értelmet Nekeresden
mondom tizennyolc év után
öreg vagyok, nem lett barátom isten
éhes vagyok, nem lesz soha pénzem
csak millió átvert éjszakám
nem szeretek és nem szeretnek
elhagytak régen a kegyelmek
értelme volt-e vagy még volna
kéz még írja és száj még elmotyogja

Példázat

…és hangjukban reszkető kiégett
szemed lobogását megérted végül…

„felhorzsol a csend lélegzete
a szuszogásban arcok égnek
s ez aritmiás ketyegésben
hiszel az értelmét vesztett zenének
betelnek lelked polcai kényszerűséggel
és rongybabákkal; a bordázaton kísértés
alszik szűkülő pupillával

látod megtanultad mindezt
égő arcod esetlen világol
szabadulni próbálsz a kísértéstől
szűkülő pupillától
átragyognak rajtad égő rongybabák
fényükben ketyeg a csend lélegzete

a villanydrótról madarak hullanak
a megtanult lelkiismeretre”.

Kereszt

a magány turistajelzései
amerre arcát széthordják a fák
a tükrökben térdelő keresztek fókuszában
ahol a gondolat imája
újrafogalmazza a meg nem történtet
a lehetetlen zsibongó akkordjait

A cicaidomár

huszadik születésnapomra, ajándékképpen

az állkendőtől az ál-kendőig
véraláfutásos tévedések – így nézett ki
nem az út, a végállomás
húsz vagyok csak, nem harminckettő
vagyok a visszafordított változás
gyöngyei közt kerekded álom
kiscicák pihés bundáján
átragyogok a tetszhalálon

vétek, megannyi átverés
apám s az első cigaretta
vagyok mindenki élete
s a sajátom lefulladt benzinmotra
a mozdulat, ahogyan Isten
arcát a vidékről elfordítja
a tékozló fiú is én vagyok
ki sosemvolt kincsét eljátszotta

a fényes kiscicák lángra gyúlnak.

valahogy ezzé vedlett a lényeg
nincs is, mit kockára tennem
nem is sajnálom, pedig… szegények
mi történt? s mit értek vele?
ártatlanságuk csak hozzám vénült
s mit értek vele mindazok
kiknek az arcán furcsa kéj ült
amikor a kiscicákat felseperték.

lovasszobor legyen belőlük, türkiz nyakék!

unom a sódert, pajtikák!
ennyi voltam és vagyok, na és?
a kiscicákat is feloldozzák
– ez lesz a legnagyobb átverés.

Kicsi zöld ember angyalbőrben

tűzoltó leszel katona
vadakat beszélő juhász
küld majd kárpácit anyuka
ezt is leszívtad kisbalázs

Tigriskölyök

MÚZSÁIM VISSZAKÖSZÖNNEK RENDRE
néma parázs a csókjuk.
és elvonulnak a rózsa előtt
hét szirma van. egy letört.

ez csak a mozdulatok gyásza.
a megnyilvánulás csöndjét
igéző-idéző töredékekben
csak figyelem mozdulásukat.

aztán ahogyan a betűk.
s ahogyan én is.
égre szállunk a fordított
gravitációban.

Gyermekláncfű

mottó 1: mert arcába virágot ültet
és megágyaz éjszakára
—– álmában még egyszer gyerek

titokban itt maradsz velem
hideg arcú csodákat lakunk
magány fenséges palotáit

ARCOD MIFÉLE FÉNYBEN ÜL SZÉTMÁZOLT SZEMMEL
ÉRINTÉSEKKÉNT LASSAN MEGÖREGSZEL
FORDÍTOTT IDŐBEN RAGYOGSZ TÉRDEN ÁLLVA
MINT ŰRI CSILLAGOK KÖZT PISLA UTCALÁMPA

metszetek őrjítő tükreként
tudnom kellene hogyan szeresselek
mint kőben ülő csókok árnyát

mottó 2: mert arcában virágot őriz
az éjszakák szirmát vigyázza
—– gyerekül néz vissza mint a nap

(herceg lennék, miniszter, nagykövet, hatalmasabb az olasz maffiánál, de te célhatározóként elállod utamat, megfagyasztod lépéseimet, mert ékes a te szód és ékes a te orcád, és én bűntudattal tördelem kezem, ó, mért nem születtem báránynak, és mért nem lettem alpesi tejcsokoládé?)

mottó 3: a tiszta holdak szegélyén eljött
régen várt időnket hozva karján
—– gyönyörű volt a jelenlétben

bezárva egyetlen szemgolyóba
járod még ügyetlen táncát
fehér-feketén homlokodra rakja
meggyújtja a magány az álcát

messziről majd egy hallgatóval
ha fülembe dobban a membrán
tudom hogy jöttél és maradsz
idő hozta el szívedet hozzám

    s a kétségben majd homlokodra
    lángok ülnek fénylő palotáké
    sírásodat míg valami visszafojtja
    egy arckép egy hercegé vagy másé

bezárva egyetlen szemgolyóba
valahol én is ott leszek
fülemben égett hallgatóval
csendet kóstolok veled

            a szív

            a szívnek két keze van  
            a szív azonos önmagával
            a szív nem metafora

Tükörben laksz

B. Bellának

tükörben laksz. olykor éjszaka
fölragyogsz a nikkel-oldalon
pupillacsöndben
aortacsobbanásban
levegő-tiszta lélek-oltalom

?mért épp a létet faggatod
a válaszok tükörben laknak
tükör széttörik
sosem volt tükör
s te átadod magad iszonyú falaknak

Ahol már se test, se lélek

O. J. D.-nek

nyakában lóg a város. a mítosz.
ahol már se test se lélek
a házak tovább dalolnak
mindent beleng az ének.

Hommage à Casanova

és még egyszer az utcák sebei
tovaringunk dalokban, gondolákban.
így szól Velencében a strici,
és jő a halottkém pongyolában.

Kit elnyűtt szerelméről szerzett

ma este ha csődöt mond a kolbász
disnyó vigyorog vissza vasfazékból
és te is zoknidat lerúgod végre
osztozunk majd a szerelmi tartalékból
felégetem úgyis testedtől giccses ágyam
arcodból máglya gyúl szobámban
szemedből genny folyik szerteszét
vigasztalandó mások szép szívét
nedvek míg elmém körbefonják
mit mond vajon a lepedő
mert én sem tudom még igazán
kurva vagy-e vagy szerető?

Ikonkísértés

másképp kellene átvirrasztani
arcodat, tökéletlenséged
esetlen szféráit

mikoron hangod átüt a kísértésen.

D’ après moi

a kékmanók ha átússzák a holdat
a kocsmafalról lehull tekinteted

Törött pohár

kihunyt parázsban vesztegel
pupillacsöndben a szemgolyó
keze poharat emel
törött tükörben elfolyó
óriás patak leszel

(nehéz szeszekkel elúszik a mámor)

MONDOM AKÁRHA SZÜZEK CSÓKJA
HORZSOLNÁ A LELKIISMERETET
TETTEI FORMÁLTÁK AZ ARCÁT
HOLNAPRA MINDENT ELFELED

pedig lehetett volna bizony
sátánnak szeretője asszonyi mása
vagy feszes combú istenlány aki
testemnek idejét vigyázza

persze nem így volt mégis eljött
nagystílűen elvette mindenem
BENSŐM BÁRCÁJÁN ARCA A PECSÉT
s már emléke is felsebzi kezem

EZEK A LEGSZEBB RAVATALOK
A HULLA EGY ARC EGY SZENVEDÉLY
AZ IMA BÁR ISTENIG HATOL
FELTÁMADNI VÉGKÉPP NINCS ESÉLY

(mert megölelnek majdan az ő átkai, szerelmei,
miként ezernyi asszonyarc vagy szüzek csókja)

És még csak szűz se

és akkor meghalt. én őt szerettem.
ó istenem még szűz se volt.
mégis mint fordítva megírt eposz
naggyá nő ragyogása bennem.

mit ér harc gesztus és szeszély?
a szemgolyó már nikkel-ötvözet.
bár elérni többé nem tudom,
tovább lebegek ágyéka felett.

tükrökben alkony szárnya verdes.
csőrével szemem kopogtatja
végül is nem lettem szerelmes.
fejét a szél ölébe hajtja.

A szeptemberi szélnek

végül is: ki érti meg a végült?
csak nyílik az ajtó újra, belépsz.
a zár dühösen kattan. zsírozatlan.
épp te, épp ezt a világot hordod
magadban. erről ismerlek mindig.
olykor becsomagolod az álmokat.
máskor ragyogsz, mint kék ezüst.
ittfelejted jelentéseid. elmenekülsz.
vagy épp az éveket rendezed csokorba.
áthajolnak szemeden, mint
alkonyi fényben a búzavirág.
miértjeiddel babrálsz, mint gyerek.
talán még csak ez sem: mozdulataid
megtörnek az átizzott levegőben.
aztán beszélgetünk. nézem,
mivel takarod el magad.
összekoccannak széthulló világaink.
talán keresztet faragok szeptemberi
szélben, amely úgy rázza most is a
fákat, mint mielőtt megérkeztél volna.
mégis, segíts nekem: öntsünk szobrot
a szeptemberi szélnek —————–

Hidegrázás a harangszóban

csak kékre mázolt némaság
csak itt felejtett ős iszony
égve lélegző temetők
az agyban kettétört szigony

rákövülnek az érintések
az emlékezés csontjaira
végül parázson pihen a kéz
más arc ragyog fel arcaidban

a magány immár telhetetlen
csupán csak ez a hecc
bár lehetnél vesztőhelyem
lennél véremben kereszt

FÖLÖSLEGESEK VAGYUNK AKÁR
HIDEGRÁZÁS A HARANGSZÓBAN
MIKOR FOGYTÁN AZ ALTATÓ
MEGBÚVIK A SZÁJ A SZÓBAN

Összefüggések

van úgy, hogy a szemgödörben
széttárt tenyérben rózsa nyílik,
fénylik a száj a remegésben
tétován nyúl a kéz a késig

a sugarakban arca villan.
vonatkerék töri fel szárnyát.
visszhangban él a csattogás.
állomások őrzik álmát.

a mozdulat, a hang drótkötélben:
gerincben feszülő húrok csöndje.
rímekben alszik a hallgatás:
örökbe játsztad át magunk
örökre.

Az istenségek

arcoddá lesznek lassan a betűk
megannyi rovás a fákon
a vers vad évek emlékezete
szerelem egy vetetlen ágyon

találkozásaink a nemlét utcáin
házak faláról istenek vigyora
vásott szavaknak gyönyöre a vers
kertünkben idegen léptek zaja

vicsorgó árnyak hámló tűzfalon
létjoga a halálnak bennünk
ezeréves ránc repedt arcunkon

ítélet, hogy mást nincs mit tennünk
ahogy kiviláglik ablakom
isten röhög a tűzfalon

Más érintések

micsoda furcsa képzavar, hogy
rám mosolyogsz a falakról, és
megteríted asztalod arcomon.

kísértésedben lebegek, szemedről
mesél az öngyújtó lángja.
idegen stigmaként felragyogsz.

szemed ikon az éjszakák falára,
kezedhez szorítom arcom.
érintésed palást minden szennyre.
közérthető vagyok, nemde?

egymásról emlékezünk az istenekre.
tér és idő közöttünk
valami furcsa csönd-valóság.
ítélet az emlékezetre.

Nulla és végtelen

őrtüzek vagy gyertyalángok,
istenek arca és haragja
felsír éjszakánként benned,
felsír, majd eltompul hangja:
beleég arcodba a táj, felnő
benned a pusztulás, s a termek
visszhangjai bántanak,
bántanak és nem felelnek.

apácska, félek, mondanád.
anyácska, jer, ma ments meg

felnéz az égre sikolyod:
képe a földi sebeknek.

Visszfény

behasadt arcán az éjnek
aranyhajú kis mesék égnek

Kis próza

a kétszázhetvennyolcadik éjszakán a csukott szemű farkasok birodalmában már nehezére esett a járás és megpróbált megpihenni egy arcban, tudta, ellopják majd otthontalan szomját, és éjszakáinak szekérrúdját átszerelték az ötödik csillagvilág tőle legtávolabbi göncölére, de álmai mögött ott maradt a hideg egyenlet, hogy istenanégyzetenegyenlőlétszerhalál.

A 278. éjszakán

a lány még válaszolgat néha
érkezik egy-egy rossz levél
ágyában gyöngyözik a mámor
ágyékán fészket rak a kéj

de álorcában, álruhában
vele fázik a rettenet
hangjában forró, gyilkos nyár van
ennyi volt tán az üzenet

azon a bizonyos éjjelen amely
a 278. vala
nem szóltak mégsem farkasok
és neki sem volt szava

talán kilencvenkettőben lehetett
október nyolcadika táján
ő verset mondott, szeretett
az idő keresztfáján

nem lettem krisztus mégsem
nem égett lelkem máglyán
szétbomló tüneményben
egy bent lobogó fáklyán

(ARCA NEHÉZ PERNYEKÉNT HULLOTT TENYEREMBE
AZÓTA KOROMBAN VÉRBEN FÜRDÖK FOLYTON
NÉHA TESTEMET VÁGYÁVAL KENEM BE
SEMMIBŐL HANGJA KÉL SIKOLTÓN)

azóta válaszolgat néha
jönnek-mennek furcsa levelek
máshol tenyész a mámor és
azt is fölisszák csúf telek

Karácsonyi versek

Karácsony ’92

hiányzol, mint hideg, mint a havak
és kisgyerekek egymás hidegében
értő mosolya. látod, így megint
karácsony előtt, egyre jézustalanabb
lihegés lesz a vers

Karácsony ’95

… festett szavak a lélek gránitfalán…

Karácsony ’96

az asztalon vizes fenyőfaág.
ilyenkor már a lélek is kihűl.
?őrnagy úr, biztos ennyi volt?
?ezt parancsolja ünnepül?

Kilencvenhat karácsonyán

nehéz havakban, neonfényben, újabb teleknek tébolya
sodor felém – halk akkordok s persze az örökös utcalámpa
vigyázza ami kint van bensőmre csupán az árnyéka vetít
megüli a havak kontűrje fordított időnk széthulló egységeit
ahogyan kint a beton magára ölti a polc is szürke havát
csörömpölés – megint egy pohár esett le szomszédéknál odaát
lassan vonul vonszolja magát az ünnep versre várón
mint tehervonat csikorgó fogakkal akár egy lőtt madár
szerelmet érzést hoz karácsony csontot tükröt angyalt
ajándék lesz aprádonként a világ egyetlen óriási fagylalt
gyöngy lesz és jégvirág a lélek trükk és tükröt tartó bohóc
bemondják újra a nyolcas híreket széthull újra a látvány
maradj még köztünk karácsony, jézuska, ne légy bálvány!

Misztikum

életem átfázott szentmise
titok sírtól a koporsóig

Oratórium kendőre

Ne erőltess. Látod, fáradt vagyok.
Különben is már este van. Most
minden furcsa, valami megközelít, és
már egész közel ér, érint és fel-
bomlok a gesztus, miként szivárvány,
szivárványhártya és szemek: ahogy a
szemek felbomlanak és lustán elmozdul,
körbenéz a véres szemgolyó: vér és
vérerek és látóideg és horizontok
…becsukódnak az öntudat mélységei…

valami vagy valaki megközelít
érint és bomlik és süllyed
távolodik, nyoma világít még
érint és bomlik és süllyed
valaki vagy valami megközelít

Látod, itt, ezek csokorba
gyűjtött isteneim: a gondolatok
sziklaszilárd teste és puhasága
a mozdulatlanságnak. Tündérravatal.
Egyenirányú illúzió voltam.

összekoccannak a véres szemgolyók
az agónia akkordjai lüktetik
első nem megtanult ünnepem.
fáradt vagyok és este van.
megcsikordul a szél s a világ,
a valóságok közelsége, kérge
közönnyel átöleli önmagát.

valaki vagy valami megközelít
érint és bomlik és süllyed
távolodik, nyoma világít még
érint és bomlik és süllyed
valami vagy valaki megközelít

ön- és éntudat. ön és én.
elnézést hölgyeim és uraim,
ezek csupán reakciók. a megközelítések
apriori lebegése. plusz még egy érzék.
amivel nem látni és felfogni kell.

mennyiség: arcod és tested.
minőség: tintafoltok mélye.
viszony: te és én.
módosulat: agónia és örökkévalóság.
plusz még egy érzék; ott és akkor,
tér és idő nélkül egyetlen egy érintés.
LEGSZEBB LELKI ÉS TUDATI KÉPESSÉGÜNK EZ.

valaki vagy valami megközelít
érint és bomlik és süllyed
távolodik, nyoma világít még
érint és bomlik és süllyed
valami vagy valaki megközelít

a tudat és értelem kihasználatlan erogén
zónái; magam vagyok.
érintések, félszáraz belső és
külső valóságok függvénye.
a kísértések négyzetgyöke alatt.
Te és újra éntudat.

egymásra találás kölyökkori vibrációja,
félreértelmezett és rosszul tördelt
szent szövegek parafrázisa ————–
HATÁSVADÁSZ-ENGEDÉLY BEVONVA
NEM ÖLDÖKÖLJÜK A BÁRÁNYOKAT
TÖBBÉ ————————–

valaki vagy valami megközelít
érint és bomlik és süllyed
távolodik, nyoma világít még
érint és bomlik és süllyed
valami vagy valaki megközelít

fáradt vagyok és este van.
kérlek, ne erőltess. akaratlanul
felfakadnak az őrizetlen sebek
kávéscsészém alján. alázatosan
hevernek kikopott jóslatok. így,
minden olyan meghatározható.

hajlik és megtörik az éjszaka
elborít arcával csendje.
ajkadig érnek a betűk és
Jézus biccent a kereszten.
kölcsönös feltámadás.
meghatározható, végérvényes.

valaki vagy valami megközelít
érint és bomlik és süllyed
távolodik, nyoma világít még
érint és bomlik és süllyed
valami vagy valaki megközelít

üres papírokon távolság hever.
hideg lángú tábortüzek. fény a
túloldalon. reklámarcok tébolya
a szemközti falra szegzi fel önmagát.
te valóságod kerete.
értékek, csontok, egyedüllét.

korlátaim korlátaid
valóságom valóságod
szerelmem szerelmed
kezem és kezed
miatyánk ki vagy
?ki vagy a mennyekben?

valaki vagy valami megközelít
érint és bomlik és süllyed
távolodik, nyoma világít még
érint és bomlik és süllyed
valami vagy valaki megközelít

gyermekkorom aranypénzei
betűim értéktelen ára, az
emlékezet inflációja: egyszóval
minden kikövezett utcákat
húz talpam alá. kivel és miért
kellene vállalnom közösséget?
este van már, fáradt vagyok.

csupán egy seszínű kendő.
tétova grafikonokat készít
arcomról a tágdimenziójú hiány.
idő és kilométerek, emlékek
betűk, a jövőidő színjátszó
képei tollhegyen.

valaki vagy valami megközelít
érint és bomlik és süllyed
távolodik, nyoma világít még
érint és bomlik és süllyed
valami vagy valaki megközelít

az első pofon és most a
testamentum utolsó betűje
létem foglalata lett minden.
apám és anyám. hétköznapi
önmagam. az első pofon és
most a testamentum utolsó
betűje. messze vagy, várlak.

seszínű kendőd arca. ne erőltess
ha nem te vagy, nincs létjoga,
képtelenség és összevisszaság.
fáradt harangok dübörgése
betűk közt ketten, kézen fogva
rosszul tördelt szent szövegek
apokrifok és isten arca————-

valaki vagy valami megközelít
érint és bomlik és süllyed
távolodik, nyoma világít még
érint és bomlik és süllyed
valami vagy valaki megközelít

AZ ÉRINTÉSEK PINCEFALÁN
ELÉRHETETLEN TÁVOLSÁGBAN
VALAKIK VAGY VALAMIK
FOLYTON VÁRAKOZNAK BENNÜNK
MONDD, ISTEN, MI LÁTSZIK
ARCOMON – ARCOK LÁTHATAT-
LANSÁGA? VISSZFÉNYEID, ÍGY,
FÁRADTAN, ESTE; NE ERŐLTESS!
HÁNYADIK HARMADON, HARMATON,
MELYIK HARMADNAPON VAGY HAJNALON
TELJESÜL BE MINDEZ?

H. Zs. királynő zsoltárai

1. A stációk után

világítunk az öröklét vánkosán.
mint két beteg szentjánosbogár.
megosztottuk sebeinket.
de félek hogy hajnalig háromszor
megtagadsz.
a lelkiismeret fekete dobozát lemérve
évezredek után
visszaszámlálom vereségeim.
nem födte arcomat tiszta gyolcs
te mégis selyemmel kötötted be
a stációk nyomát testemen.
úgy jósolták általam elviselhetőbb
lesz a vas – ahogyan hozzám hajolsz
én is elhiszem.
nem féltem többé keresztre nyűtt hitem.
téged sem féltelek, ha itt maradsz.
amit az öröktől tanultam végül
általad megértettem azt.

te mégis selyemmel kötötted be
a bennem lepréselt időt
harmadnapok hajnali harmatán
ím elfogadtad ajándékaim
a bizonyosságot a kő mögött.
a testem ép volt, de sebeim sajogtak
és már bizonyos hogy alkonyatkor
azért a sóhajért is a te hited,
azért az utolsó megváltó pillanatért is
a te hited kellett elvezessen.
és jelenléted oltsa szomjamat.

húsz évem így lett kétezer
így lett a hitem az isten maga
létem bár összenőtt a fával
a vas mégis hozzád szegez
EMELD RÁM JOGAROD KIRÁLYNŐ
ŐRIZZ MEG ELVISELNEM EZT

2. A trónfosztás

világítunk az öröklét vánkosán,
szétestek sebeink fura katedrálisai,
a föld vonzásában arcunk szertefoszlott;
kihímezve a zöld fák köntösén
remegnek összegyűjtött délutánjaid.
imé, a múlt idő, nem tudom,
tied-e vagy enyém,
látod, az éjszakák régen sorban állnak,
a fát szú eszi és átlyuggatják
rozsdázó szegek.
látod, királynő, a lét órmótlan jogarával
térdelőn
a bűnbocsánat parttalan szerelmében
átúsznak a beszegett segélysikolyok.
és valahogy immár rajtam is.
látod, királynő, az idő makulátlan
szüzessége bezúzta arcod tükreit,
a zsákutcák pedig kövezetlenek:
létem, valóban, akár istené
a gyerekek pupillacsöndjét vigyázza,
s valóságom dimenziótlan útjain
a keresztek csupán kilométer-kövek.
a stációk előtt.
között
után.

H. Zs. királynő emlékkönyvébe

képed múlt időben.
az, aki voltál. jelened
kihalászom egyszer az ismeretlenből.
időszakos kutyamivoltod
felosztható a színpad
négyzetméterein. íme, a
hatás, mosolyod, emberek
vagyunk, lábközök örökhű
katonái. – dugjunk,
mondanám, s elképzelem
a lehetetlen kitapintható
színtereit a cigarettafüstben,
tested akkordjait, bimbód
remegésén felfüggesztett
szerelmemet – fogytán
vagyok a jelenlétben.

Búcsúsorok

hát ég veled, szédült madonnám
a jót és rosszat immár nélkülem.
talán egy visszajátszott dalban,
mit bizton nem hall majd a botfülem.
ott leszel majd – csókban az emlék,
szétkent rúzs, bordó ajakfesték,
fals félhang, téli hangulat,
még félig élő, félig holt öntudat,
árnyéka annak, ami nem lehettél,
szóval bármi, egyszerűbb a szerelemnél.

A lelkiismeret aluljárói

Kali Andreának

I. Nyitány

a nő rádtestált szerelme beérik
űj ölelésben folyton rád gyúl a paplan
dicshimnusszá torzult szerenádok
szerelmeink lángja az agyban

II. A nő a szemgolyóban

csarnokvízben megmossa lábát
és bőrből készült repülővel
átutazza a tudat szivárványát
míg tarkója alatt egy madár
tétován repdes vagy alszik
szíve elvénül a változásban
ő üveglapokkal takarózik
a szilánkok átszúrják szemét
fejéből lassan folyni készül
szabadság fordítva fojtott vágya
megalkuvásban fölfénylik este
csomókba összegyűlt, izzadt ágya

igen, az érintések ama bizonyos
pincefalán, ahol már csak távolságok
    ahol már csak igeragozás
    ahol már isten sincsen
    pincenyirokban, mondom pincemélyben
    átfoghatatlan a várakozás

naponta nézlek így, angyalom.
szerelmem titka, égi lom,
szavaimból kinővő nyárfa,
kit ültettem ügyetlen nyárba,
kis felhőkbe ojtott oltalom,
szerelmem titka, égi lom.

III. Szonett. Az érdem harmadik oldaláról

naponta várlak így, én, a báva
és te nem vagy sehol se, kincsem
szeretni kevés vagyok, ölni gyáva
üres a lét nélküled, üres minden

felnő a pusztulás bennünk, egyetlen hajnalon
vonatok járnak át: hoznak, visznek
fény törik fel, lángol őszes hajadon
míg szerelmét suttogja kút a víznek

nem tudni már, hogyan volna illő
illanó létedet újra, újra kinyomozni
ahogy versekbe összefűz az idő

és megtanít maradni, nem-maradni
mégis. mégis óriás-nagyra nősz
mint fakéregben a meleg ősz.

IV. Tükör

megbicsaklik szemünk álmok állomásán
mosolyunkból az idő foga villan
szeretettől sárga már a szánk
gyertya helyett értünk ég a villany

V. Miért nem ég a villany az aluljáróban?

szivárvány átizzott üstökét,
jó hercegek bíbor-palástját,
lágy-ölelőn hiába fontuk,
csavartuk magunkra,
szétfeslett szerelmünk félelmekben,
hitünk kifáradt kitalált istenekben,
aluljárókban csat fetrengünk, jajgatunk.

    szemérmes ikon: anyák kiszáradt méhe.
    tükör, hogy legutóbb megnézhesd magad,

őszes hajszálak nőnek ki a hanton
szemekre visszfény, fülekbe sár ragad.

torzonborz a lét, mint a csecsemő,
és friss halottaknak türkiz arca.

VI. Élektra

szavaim vének elcsalódtak nőim
tetemekben mit sem ér a lét
árvaság ül a bordélyház falára
a többit pedig úgysem értenéd.

VII. Sóher sorok

termékeny éjszakát ígértél, kedves
magomnak teret, melegágyat
a hullák mély csendjét ígérted
belterjes lelki bordélyházat

jő a szél s elfújja betűim
szavaimat s a pálmafákat
az űrben meztelen eldobja magát
a nő és szerelme szerteárad

szép szavakban összeér a lét
már gerendák ülnek meg a szájban
az agy – csak úgy – tudattá roppan össze
szú rágja át a gerendákat

VIII. Bella

iszonyú tavaszok sodornak el
hát, ezt sincs aki megbocsássa
visszhang voltál, kegyetlen földi jel
isten, vagy tán csak annak mása

IX. De l’action gratuite

megható ez a csend –
éveim létközelben
milyen régóta már
nem érdemes szólni se róla
nehéz kövei szinte eltemetnek
látod, ezek a szavak, itt,
kényszerű képtelenséggel
vádolón keresnek engem
hány éve már, a jövő idő
megélt jelenében, istenem
apró kirakat-tüzek, az üveg
mögötti semmi lángra gyúl –
hány éve már azonos
sötétek éjféli órái, a
vásárolt hedoné ritmusa
csiklók és öklök szépen
sorjázó összefüggései,
látod, ezek a szavak, itt
megítélnek téged, ezek a
profán susmusok, zörejek
kőkeményen, szárazan, ércesen
vergődnek, itt, miköztünk
hatalmas halállal büntetvén
a szkizoid közerkölcsöt, istenem
a vásárolt hedoné végül is
milyen régóta már szavakban
éli létem, látod, ezek a
szavak itt a tévelygésben,
ördögi megalkuvásban, táncban
hason fekve a kozmosz köldökén
hány éve már az időtlenség
kiszikkadt emlőit harapva
anyátlanul növök a köz tején
sokdimenziós halállal enyelgek
istenem, hány éve már,
naponta háromszor élek
számvetéssel, konstans módon
a történések nulladik hatványán
látod, ezek a szavak itt
a legfelső trónuson,
önelégültségem magas fokán
látod, rám találnak. görcsösen
szorítanálak magamhoz, lerágnám
húsodat, kutyamód, és csontjaidon
gyönyörködve ódát írnék az irgalomhoz.
de te nem értenéd.
folytonos miértek áldozatai vagyunk
hány éve már
magyarázatok nélkül élek
látod, ezek a szavak itt
a legfelső trónuson
önelégültségem magas fokán,
látod, magamra hagynak.

X. Andrea

mint aki a rosszat már ismeri
s a jót többé nem kívánja
úgy vagyok melletted angyalom
szerelmed kriptájába zárva.

Ismétlések, mondatok

megmártózik a csókban
olyan akár meztelen
agyvelő széthajtva tündérek
vézna fehér karján.

azonos beteg madarak vergődésével
amikor a szárnyak pengő ércek még
dimenziókra osztja a lángokat.
virágének és madrigál a szélben.
szétsusogó hang fák őszi nyelvén
ravatalok életek visszfénye.
az arc, a test csak közhelyek ragyogása.
magába néz. és márvány pereg
a csonkokra, a mozdulatlan szárnyra.
betűkben él. hazája, háza ez.
már csak az anyag hordozza létét
a szó sunyít, meglapul benne
a sorok mögött olykor felérez
visszacsomagolja önmagát
– a kabát – tudod – hasonlatos a takaróhoz
vigasztal, elfödi, amit érzek
így óvom komplexusaim – azt, aki még vagyok
így őrzöm az időt magamban
a lélek mosatlan csupraiból
ami még kiszivárog
s csak gyűlnek mosatlan hajnalok
kényszerű vigyázzállásban lakják csupraink
sorakoznak a gipszbe öntött arcok

egymáshoz ér két kéz két külön éjszaka
gipszbe öntött arcok állnak sorfalat padlásokig
pincékig kísérnek
és úsznak tovább éjfelek sűrű vizein
bennünk
falvédők, padlószőnyegek
MEGMÁRTÓZIK A CSÓKBAN. ÚJ RUHÁJA EZ.
BŰNNÉ OLVAD TESTE: SZEMÉBEN KÉSEK IMÁDKOZNAK.
TEKINTETEM RABRUHÁJA LESZ. HÍV. MEGNEVEZ.
LÉNYEGE ELTAKARJA ARCÁT: MÁS ERŐDÍTMÉNY
ARCAI VÁRAKOZNAK.

– a bűn – tudod – hasonlatos önmagához;
csendben fogan és többnyire visszajár
– lehet, a hálószobája vagyok.

„persze hölgyem, a hidak nem égnek el
– vagy olykor és alig –
de nyomukban összeforrnak a partok
és áthaladnak rajtunk a rossz vizek”
bárkák nélkül bolyongunk idegen tekintetek
mérgezett tavában

VESZŐDNI, VESZTENI INDUL. ÜRES LESZ A LÉLEK.
HA CSAK A GONDOLAT HIDEGBE JÁTSZÓ
ÖRVÉNYEIN KERESZTÜL HULLANÁNAK
SZAVAI A VÉGTELENBE.

Végszó

már csak a rossz vágy ténfereg.
csak annyit szólnak: ég veled.
végszavakban összegyűl az arcod.
vigasztalnak: elmúlik, kialszod.

űri csöndből visszapásztáz két szem,
hogy nem, hogy nem te voltál mégsem.
körös-körül húnyóznak a bokrok.
képre víz gyűl: éjből éjbe botlok.

napokat bámulsz, kékre váltó felhőt.
ringyósan ordítót, kislányos lihegőt,
mókust, amint fáknak érdes bőrét rágja,
s fogai közt serceg, sír egy égő fáklya.

téged kereslek, rám kacsint világod:
bogarak tükrében végképp magad látod.
feléd indulok, belső, rossz csapáson,
míg észrevenném: tökömig elvásom.

nem mondja többé senki sem, ha lázadsz,
megöregszel és bánni fogod, hogy bántasz.
fátyolos pupillán, mint törött szemüveg
tátogat rá a lélek, az óriás üreg.

szerelemből hajadba koszorút fon az éj.
csak testté lesz a vágy, honnan kikél a kéj,
s az ölelésben akkor őszi dombtetőn
egy nő tekergőzik majd, téged sejtetőn.

már csak a rossz vágy ténfereg.
angyalok kara jő, égő női sereg,
és elmondom nekik, hogy fáztam,
míg lassan elmosódsz a látomásban.

Le prologue d’un étrange amour

mikor lakatlan ház a lélek
tévhitekben magányban fázol
felégetett út már a múlt
visszanézel a látomásból

    arcod eltűnik repkények szívéből
    – rossz hátizsák a sarokba vetve
    ennyi marad meztelen lesz a lét
    a bolygó űrben elkeverve

(a száj csak remeg, röhejre, csókra készen,
a kéz csak táncol, látod, verset ír,
angyalból nem beszélt ördög még ekképpen,
bár fényed érzem, nem csak elvakít:
ahogyan szóltál, az volt nevem…
árvád vagyok, sebekben forgó,
kavargok fázós vége-nincs telekben,
hajolj fölém már, lepj el mint a porhó)

Felszívódsz egyszer te is

felszívódsz egyszer te is, eltűnsz.
oldódsz a csillagokban. ahogy félre-
értett ragyogásod, mint inged tiszta
gyolcsa. minden lépésed elsodor,
szétszór a térbe; keresed magad, de
évről évre visszafog, elragad
egy régvolt éned érverése,
egy másik villanás, egy eljövő
egy régi tagadás, már-már eltűnő
behasadt szájpadlás és kő a
nyelv alatt; valami hiányzik.
valami elmaradt. aludj még.
majd megkereslek. majd az ég.
s a levegő. majd valami egy
lesz. egy ház. egy szerető.
ragyogsz majd, mint a képletek.
melléd fekszem, majd felkelek.
felejtesz akkor ragyogással álmot.
ahogyan csillagod, magad visszavárod.

a halálok mögött ellobogsz te is.

Hátlap:

…későre értettem meg, hogy a szöveggé szerveződő szavak nemcsak az olvasó számára is érzékelhető konnotációt tartalmazzák, hanem azt a portrét rajzolják, amelynek körvonalai kísértetiesen hasonlítanak rám. Jó álca ez, szerepnek is kitűnő, pláné, ha arra gondolok, hogy holnap megint egy új nap kezdődik, és bármit is mond Jóanyám, Viola, Platon őrnagy és mások, megpihenhetek a szavakban, elbújhatok mögöttük, játszhatok velük: hiszen mindnyájunknál „örökebbek”… talán általuk létezünk igazán mi is.