Zalán Tibor, József Attila-díjas költő, író, dramaturg budapesti otthonában 2020. március 4-én. MTI/Czimbal Gyula

– Min dolgozol éppen?

– Ha kedvem lenne poénkodni, azt válaszolnám, hogy ezen az interjún. De olyan időket élünk, amikor valahogy nincs. Maradjunk a tényeknél és a visszafogott színeknél. Dolgozom, mióta eszemnél vagyok, ezt tettem, így a pandémia is csak az áldozatok és betegek miatt rettent meg. Máskülönben azt csinálom, mint eddig – írok, függetlenül attól, hogy kint arat a halál. Mivel sem személyemben, sem családomban nem érint a vész szerencsére, amiért hálás vagyok a sorsnak, nem változtat a szokásrendemen. Tegnap hajnalban – éjjeli robotos vagyok – fejeztem be az új verseskötetem összerendezését és szerkesztését, a könyvhétre szánja a Kortárs Kiadó. Nyolc éve nem adtam ki versgyűjteményt, összetorlódott, de sajnos szét is szóródott, a hosszú idő alatt felhalmozódott, mennyiségében tekintélyesnek feltűnő anyag. A lovak reggelije lesz a címe – ez itt természetesen a reklám helye. A jövő héttől gőzerővel fordítom – Farkas Jenő kiváló közreműködésével – Marc Delouze párizsi költő verseit (ő fordította a francia nyelvű kötetemet, tavaly pedig egy közös Nagy könyvet adtunk ki Párizsban – két remek, francia és magyar, festő közreműködésével), kötet készül belőlük. Jegyzetelek, vázlatokat készítek egy Schéner Mihállyal közvetve foglalkozó gyerekdarabhoz. Miska lesz a címe, és a Békéscsabai Meseház állt be a színházi produkció mögé. Mindig van mit csinálni, hiába tervezem, hogy végre lógathatom a lábamat, mint derék és kiérdemesült immár-nyugdíjas, lassan szépkorú, vagy már egészen az, magyar állampolgár. Pedig, de jó lenne (legalább egyszer kipróbálni)!

– 2021-ben van-e értelme az alkotásnak?

– Csak annyi, mint bármikor eddig. És amennyi bármikor lesz, jövő időben. Erre nem tudok válaszolni, ahogy arra sem, hogy van-e értelme az életnek, mert nyilván nincs. De élünk. Alkotunk. Írunk. Talán mert vagyunk. Talán mert nem értünk máshoz. Akkor is, ha nincs értelme. De minek van?

– Hosszú és gazdag alkotói pályádra visszatekintve melyek voltak ez idő alatt az erősebb korszakok és mely periódusokat, időszakokat látod hullámvölgyként az irodalmi élet alakulásában?

– Indulásomkor – te jó Isten, a múlt század hetvenes éveinek közepén vagyunk, belegondolni is borzalmas! – pezsgett az irodalom. Akkor még a költészet volt a vezető műnem az irodalomban. És rendkívüli társadalmi érdeklődés övezte. A nyolcvanas években fölerősödtek az avantgárd mozgások, ez jót tett a belterjessé váló, népies-nemzetire hajazó irodalomnak. Ekkortájt jött a próza előretörése, élre hágása. Valósággal forrt a levegő; ami a nyilvánosságban még nem jelenhetett meg, az természetesen és vastagon, erős metaforizálással burkolva benne volt az irodalomban. Botrányokkal tarkított, megújuló, megfiatalodó irodalmi élet volt. Arctalan nemzedék-vita, Mozgó Világ-botrány, szentendrei tanácskozás, JAK-megalakulás, JAK-könyvsorozat, új és megújuló élre törő folyóiratok az új nemzedékek hangjával… A rendszerváltásra kifáradni látszik ez a mozgás, a fiatalok betagozódnak és új irodalmi hatalmi pozíciókat betonoztak be maguknak. A politikai mozgások lemeszelték az irodalom kirakatait. Ez erős hullámvölgynek látszik innen, az irodalom elveszítette társadalmi fontosságát, kiváltságos megszólalási lehetőségeit bátornak lenni. Vagy csak azért látom így, mert akkoriban éreztem magam, függetlenül mindettől, emberi-alkotói válságban. A rendszerváltozás követő tanácstalankodást mára felváltják a helyezkedés, az ügyeskedés és a megfelelés gesztusai. A nagy nemzedékváltások mindig zajjal és gonddal járnak, különösen, ha politikai háttérből, támogatások és nyomások mentén zajlanak. Most ilyen időket élünk.

– Azt, amiben most vagyunk, hogyan definiálnád?

– Átmeneti időszakban vagyunk, amiből akár jól is kijöhetünk. Nagyon reménykedem abban, hogy az életből és aktív irodalmi mozgások közül kifelé tartó generációk végre átadják a terepet a fiataloknak, ahogy abban is, hogy a fiatalok nem lejárt lemezekként kezelik az előttük járókat, hanem megmaradnak a kölcsönös megbecsülés szintjén. De ezt szinte reménytelenné teszi a politikai szféra – itt a hatalomról és annak kistestvéréről, a pénzről gondolkodom –, amely hihetetlenül mélyen ágyazódik be a művészetekbe is, nagyon durván megfogalmazva ezt, legkevesebb két részre vágja, szakítja szét a benne mozgókat.

– Mi volna ma az irodalmi élet ideális állapota meglátásod szerint?

– Nyilván az előbb felvetettekkel számolva lehet föltalálni, elképzelni ezt az állapotot. A Kádár-érában viszonylag egyszerű volt a képlet. Volt a pártot képviselők és az azzal így-úgy rokonszenvezők, a politikával és kultúrpolitikával együtt értők tábora. És volt az ilyen-olyan ellenzékiek oldala, vagy az azokkal rokonszenvezőké. Kinek-kinek volt kivel és mivel szembe fordulnia. Persze ebben a leegyszerűsíthető helyzetben is megvolt az esélye – és a veszélye – annak, hogy a szakmai megítéléseket erősen befolyásolhatta a politika. Bizonyos konszenzus mégiscsak kialakult, kialakulhatott az irodalomban részt vevők között a minőségek megítélésében. Pontosan tudta mindenki, ki mit hoz létre, milyen súlya van formálódó életművének a nagy egészben. És ennek megfelelően kezeltük egymást. Valami átjárás tehát volt az oldalak között. Ma nincsenek komoly és tiszta szakmai döntések, az irodalmi táborok között, hangsúlyozottan politikai megfontolásokat figyelembe véve, nincs átjárás. Se megértés, se empátia, se belátás, se kegyelem. Zord időket élünk, nincs kedvem végignézni azt, ami most történik. Kívülről sem jó ezt látni. Az ideális állapot az lenne, ha a műveink dialogizálnának egymással, nem a politikai nézeteink. Erre semmiféle lehetőséget nem látok, sem ilyen irányú szándékot nem észlelek, így nem is remélek.
Az irodalmi élet, ha van ilyen, fontos alkotó- és mérlegelőeleme lehetne a kritika. Ahogy én látom, néhány elszánt és elveszett ember még megpróbálja művelni, igen kis hatásfokkal. Apológiákat olvasunk szakmányban, amelyekhez nem kell kritikusi felkészültség (mégiscsak egy szakmáról lenne szó!), így többnyire nincs is, vagy ha van, nagyképű magamutogatásban ki is merül; csak a hűség van és a megfelelés a rendelők elvárásainak. Ebből adódóan kiválóan működik az elhallgatás mint gyilkolási, kis belezési véleményformálás. A mieinket szeretjük, amazokat utáljuk, a minőség a mi privilégiumunk, amott csak a dilettánsok helyezkedhetnek el, mi vagyunk a finom és érzékeny művelt művészek, amazok a földhöz ragadt, szarból jövő parasztok, fogalmazódik meg immár nyíltan, virít a rossz transzparenseken. Soha nem működött ilyen erősen és hangosan – és minden elegancia nélkül – az „aki nincs velünk, az ellenünk van” veszélyes szólam. Ha többet foglalkoznánk egymás műveivel és kevesebbet a másik nézeteivel a világról és a világban elfoglalható helyével, talán beljebb lennénk egy elviselhetőbb állapotban. És erről elsősorban nem a fiatalok tehetnek! Az ő felelősségük abban a bátorságban fogalmazódhat meg, a siker és érvényesülés érdekében lecsatlakoznak-e, becsatlakoznak-e ebbe a marakodásba – oldalaktól függetlenül. Ők már megköthetnék végre a békét egymással és megköttethetnék az előttük járó generációkkal.

– A jelenlegi helyzetből milyen esélyeit látod és milyen irányát bármilyen elmozdulásnak?

– Semmilyen esélyét nem látom semminek. Egyelőre biztosan nem változik semmi.

– Hiszel még az olvasóközönségben?

– Mindig is hittem. Persze ez attól függ, hogy mit értünk olvasóközönségen. Azokat az embereket értjük-e rajta, akik olvasnak bennünket, vagy azokat, akik olvassák az irodalmat úgy általában – függetlenül attól, hogy beletartozunk-e az érdeklődési körükbe vagy sem. Előbbiekben feltétlenül hiszek, hiszen visszajelzik számomra, hogy nem vagyok egyedül a monomániáimmal. Utóbbiakat meg tisztelem, ha azért olvasnak, mert érdekli őket az irodalom. Nem tartom azonban – és nem csak azért, mert a komfortzónámat sérti – valódi olvasónak azokat, akik az olvasást pártpolitikai alapon rendezik el magukban, mert ugyanolyan kirekesztővé válnak, mint az általuk olvasottak egy része. Hányok a facebookos olvasói posztokat, trollságokat olvasva, nem is olvasom őket. A gyűlölet és az uszítás és a mérgeket szétsziszegés nem lehet az irodalom természetes közege és nem lehet valós olvasói közeg sem. Nem az olvasóban hiszek tehát általában, sem a programozott olvasásban; az irodalmat irodalomként, előítélet-mentesen befogadó olvasókban azonban nagyon.

– Milyen ars poeticát érzel érvényesnek most?

– Nem hiszem, hogy lenne tételesen megfogalmazott ars poeticám. Nincs is rá szükségem. De nem is lehet, mert állandóan változó, magamat megtagadó-megújító alkat vagyok, az esztétikai elvek szintjén. Nem vagyok túlságosan definitív alkat. Vagy talán csak nem elég okos. Vagy nem elég bölcs. A kettő pedig nem ugyanaz. A világról és a költészetről manapság is lehet fontosnak feltűnő dolgokat fontoskodva mondani, csak nem érdemes. Vagy csak én nem tartom érdemesnek. A világot? Vagy a költőt? Vagy a világban élő költőt? Az általa elmondott nagy igazságokat? De az igazság örökmozgó inga, de erről inkább máshol és máskor.

– Milyennek látod a Covid utáni életet? Irodalomban és egyáltalán…

– Nem látom semmilyennek, nem vagyok sem jós, sem jövőbe látó. De nincsenek illúzióim. A járvány, a veszély és halál közelsége egy csomó fontos dologra döbbentette rá az embereket. És legtöbbjüket, mintegy önvédelemként, komoly számvetésre késztette és elhatározásokra bírta rá, természetesen ebbe beleértem magamat is. Többet keressük vagy látogatjuk meg a szüleinket és a szeretteinket, rendszeresen találkozunk az elhanyagolt barátainkkal, megbecsüljük, hogy teraszokon, kávézókban ücsöröghetünk, vendéglőkben étkezhetünk, színházakba és mozikba járhatunk, edzőtermekben izzadhatunk – napestig sorolhatnám, mi mindent határozunk el, majd maszk nélkül. Amiből a járványidő lejárta után vajmi keveset valósítunk meg! Mert ilyenek vagyunk. Az előző – befejezetlen, befejezhetetlen – felsorolást akár zárójelbe is tehetjük; mert emberi természetünk ilyen, a vészek elmúltával felejtünk. Annak a világnak valószerűsíthetően vége, amiben és amelyben éltünk. De ettől még nem jön el a világvége. Nem tudom, mi lesz, milyen lesz, de valahogy valaminek lennie kell akkor is, ami még emberi. Az irodalomban is folytatódik a művek gyártása, a háborúskodás, a területnyerés, folytatódnak a kánoncirkuszok, miért is lenne ez másként, ha másként nem megy, mert nem tudjuk máshogy. Lesznek jó művek, amelyekre továbbra sem figyelnek fel, és lesznek érdemtelen kópiák, melyeket a figyelem előterébe sodornak, lesznek zajos felmutatások és mély elhallgatások, termelődik rengeteg csönddel földbe taposott érték és velük egy időben rengeteg hangos kacat, amelyeket majd a kirakatba raknak vagy reflektorfényben tartanak. Az írók sértődnek, mennybe mennek, abbahagyják vagy elkezdik az írást. Mindez valójában nem érdekel, ahogy az sem, milyen lesz az élet a pandémia után, és milyen lesz benne az irodalom. Hát nem mindegy? Könyvhét, fesztiválok, könyvbemutatók, író-olvasó találkozók… A megszokott rend szerint. A megszokott rendetlenségben. Épp úgy és annyira, ahogy és amennyire megérdemeljük!

Forrás: helyorseg.ma